Danny megkérdezte, mit hallgatok mostanában [1988-89 környékén vagyunk], mire azt feleltem, Ice-T-t. Ettől meglepődött, de nem kellett volna meglepődnie. Pár évvel ezelőtt Kurtis Blow, egy brooklyni rapper, akinek The Breaks című száma siker volt akkoriban [1980-ban], felkért közreműködőnek az egyik lemezén, ő ismertetett meg ezekkel a dolgokkal: Ice-T, Public Enemy, N. W. A. Run-D. M. C. [így!]. Azok a srácok bizony nem szarakodnak. Ütik-vágják, szaggatják a dobot, lovakat hajigálnak a szakadékba. Mindegyik költő, és mindegyik tudja, mi folyik. […] Az a fajta zene, amit Danny meg én csinálunk, archaikus. Ezt nem mondtam meg neki, de őszintén így érzetem. Ahol Ice-T és a Public Enemy fekteti le a síneket, ott elkerülhetetlenül megjelenik majd egy elődadó [ki?], és az nem olyan lesz, mint Elvis. Pie [egy kissé radikális boltos] említette Elvist, azt mondta, hogy Elvis valójában nő, egy amazon, és a demokrácia ellensége. Akkor ez merő hülyeségnek hangzott, de azért ebben nem voltam olyan biztos.
******
Késő éjjel, miközben hallgattam, amit összehoztunk, úgy éreztem: megvan a megoldás. Másnap visszamentem a stúdióba, és újra lejátszották nekem a dalt, csakhogy most már alaposan fel volt turbózva funkyval. Az éjjel, miután elmenetem, még egy csomót dolgoztak rajta. Ruffner torpedószerű bejátszásokat rakott az én minimalista Telecaster-ritmusaim tetejébe. Az én gitáromat teljesen kivették a hangképből. A hangom valahol a semmiben szólt, valami hangkulisszából épített folyosó közepén. A dalomat túszul ejtették és elhurcolták kényszermunkára. Lehetett rá lábat dobogtatni, tapsolni, fejet rázni föl-le, de a valóság világát nem tárta fel. Úgy hangzott, mintha egy marhacsorda közepén énekelnék, miközben a háttérben tüzérségi egységek és páncélos hadosztályok gyakorlatoznak. És minél tovább hallgatta az ember, annál rosszabb lett.
- Krisztus ereje, ez mind azalatt történt, amíg nem voltam itt? – mondtam [Daniel] Lanois-nak.
- Mit szólsz? – kérdezte.
- Szerintem elhibáztuk.
******
Rengeteg olyan lemez jelenik meg, amelyik csupán puhára párnázott és cukrozott óda a marionettizmushoz, és egyikünk [ő és Daniel Lanois] sem akarta ezek számát szaporítani. Amikor elkezdtük, jóformán csak ennyi volt a közös bennünk.
******
Azt hiszem, azt kerestem, amit az Útonban olvastam – a nagyvárost, a sebességét, a hangzását: azt, amit Allen Ginsberg így nevezett: „a hidrogénezett wurlitzervilág”. Lehet, hogy egész életemet ebben éltem le, erről fogalmam sem volt, de akkor sem nevezte így senki. Lawrence Ferlinghetti, egy másik beatköltő ezt mondta róla: „a műanyag vécéülőkék, női tamponok és taxik csókálló világa”. Ez is rendben volt, de Gregory Corso verse, a Bomba még lényegretörőbben, jobban ragadta meg a kor szellemét – eltékozolt és elgépiesedett világ – sok nyüzsgés, tolakodás – rengeteg polcot kellett letörölgetni, rengeteg dobozt feltornyozni. Én nem erre alapoztam a reményeimet. A kreativitás szempontjából ezzel nem sokat lehetett kezdeni.
******
A következő néhány hét alatt többször visszamentem még Lynhez, hogy hallgassam azokat a lemezeket. Ő volt az egyetlen, akinek ekkora gyűjteménye volt belőlük. Sorban, egyesével elkezdtem énekelni őket, és éreztem, hogy minden szinten közöm van ezekhez a dalokhoz. Kozmikusak voltak. Egy dologban biztos voltam. Woody Guthrie sosem látott engem, sosem hallott felőlem, de úgy éreztem, mintha ezt mondaná nekem: – Én most elmegyek, de ezt az ügyet a te kezedben hagyom. Tudom, hogy számíthatok rád. [A prófécia!] […]
Ekkora hatást tettek rám Woody dalai: befolyásolták minden lépésemet, azt is, hogy mit tettem, milyen ruhába jártam, kivel akartam megismerkedni és kivel nem. Az ötvenes évek elején, a hatvanas évek végén a tizenévesek egyre lármásabban kezdtek lázadni, de az a világ nem érintett meg engem, legalábbis a szívem mélyén nem. Annak a lázadásnak nem volt szervezett formája. Az ok nélküli lázadással nem tudtam mit kezdeni; úgy gondoltam, hogy a veszett ügy is jobb, mint a semmilyen. A beatnemzedék számára a burzsoá hagyomány, és a szürke flanelöltönyös férfi volt az ördög.
Innen idézve: Bob Dylan: Krónikák (Első kötet). Fordította: Révbíró Tamás. Park Könyvkiadó, 2005.