PAUL: Végül John azért lett a köztudatban az avantgárd srác, mert összejött Yokóval, és ez a kép alakult ki róla. A valós helyzet ezzel szemben éppen az volt, hogy én már évekkel korábban, amikor ő még javában Cynthiával tengette napjait a golfklub mellett, összejöttem [Barry] Miles-zal és az Indica könyvesbolt terem körül kialakuló társaság tagjaival. Rengeteget időztem náluk az ő és felesége társaságában, mert nagyon művelt volt, rengeteget olvasott, és lenyűgözött a társasága. Ő keltette fel e figyelmemet Burroughs meg a különféle művészeti irányzatok iránt. Az iskolában tanultam ugyan irodalmat, de modern dolgokkal nem foglalkoztunk. Mindez azért érdekes, mert akkoriban, amikor közreműködtem az International Times [nevű újság] elindításában, és segédkeztem az Indica könyvesbolt és galéria létrehozásában, semmi különös jelentőséget nem tulajdonítva a dolognak, pedig John és Yoko például ott ismerkedett meg egymással.
[…]
Miles és Sue 1965 augusztusában a Wimpole Streeten ismerkedett meg Paullal, az Indica indításával kapcsolatos teendők kellős közepén, miközben John Dunbar, Peter Asher és Miles az Asher-ház alagsorában a könyveket rendezgette. A napi könyvkicsomagolás és -katalogizálás végeztével Miles és Sue szívesen tartott Peterrel a padlásszobába, aki gyakran vacsorára is ott tartotta őket. Ahogy Paullal beszélgettel, valahogy oda terelődött a szó, hogy Sue kipróbált egy új receptet, és az Alice B. Toklas Cookbook szakácskönyv előírásainak megfelelően adalékként hasist is tett a teasüteménybe, hogy kis vidámságot vigyen az esős délután szomorú hangulatába.
Alive B. Toklas, aki Gertrude Stein [írónő] szeretője volt, áradozott a süteményről: „Kellemesen szórakoztató frissítő az előkelő hölgyek bridzspartiján.” A receptet Brion Gysin festőtől szerezte be, aki elfelejtette közölni vele azt a nem egészen elhanyagolható momentumot, hogy a tésztát meg is kell sütni. Sue, aki később egyébként profi szintre fejlesztette konyhaművészetét, természetesen nem feledkezett meg erről. Másnap, mikor Miles hazatért a munkából, Pault a konyhaasztalon ücsörögve találta. Az ominózus süteményt majszolgatva jóízűen társalgott Sue-val.
A második emelet 8. számú lakás úgy nézett ki, mint a diákok albérleti lakásai. A fehérre meszelt falakat festmények és kollázsok díszítették, a szobák berendezése, többek közt egy elképesztően nehéz dívány és a kihúzható étkezőasztal egy utcai lomtalanításból, a négy francia kávéházi szék pedig Pete Townshead édesanyjának bizományi áruházából származott. A lakást zsúfolásig megtöltötték a beatgeneráció szerzőinek művei: Allen Ginsberg is vendégeskedett itt a nyáron, mikor a Royal Albert Hall felolvasóestjén szerepelt, nem sokkal utána pedig Lawrence Ferlinghetti következett. Miles megmutatta Paulnak William Burroughs és Allen Ginsberg műveit, és az Evergreen Review példányait is kölcsönadta neki. A társalgás a patafizikától a buddhizmuson át a drogokig terjedt.
A lakásban található lemezek zömét az avantgárd jazz kategóriájába lehetett sorolni: John Coltrane, Albert Ayler, Sun Ra, Cecil Taylor és Ornette Coleman felvételei tartoztak ide, továbbá Karlheinz Stockhausen, John Cage, Luciano Berio, Morton Subotnick és az elektronikus zene más képviselőinek szerzeményei is a polcokon sorakoztak. Paul különösen kedvelte Albert Ayler formai kötöttségektől mentes tenorszaxofon játékát, a sodró lendületű sikolyokat és jajongásokat, amelyek értő, illetve inkább ráérző hallgatása nagyban segítette az akkoriban ébredező Black Power fajvédő mozgalom célkitűzéseinek megértésében. Ayler egyik-másik lemezét otthonra is magával vitte hallgatni, és imádta, ahogy zavarba tudta ejteni George Martint [„az ötödik Beatle”-t] mondjuk a Spirits vagy a Bells című lemezeken hallható, vijjogó szaxofonhangokkal. William Burroughs verslemezét, a Call Me Burroghst általában akkor tették fel, mikor már mindenki kellőképpen be volt állva. Paulnak hamarabb volt szerencséje lemezről hallani a The Naked Lunchot [A meztelen ebédet] Burrouhs közép-nyugati akcentussal intonált, hideg, monoton előadásában, mint hogy a könyv a kezébe akadt volna.
A társalgás gyakran forgott a zene körül. Szívesen beszéltek az elektronikus zenében, illetve a nem zenei hangokban rejlő lehetőségekről, arról, hogy Ayler és Coleman és Coltrane játéka tulajdonképpen a zene határait feszegetik, és Sun Ra hangszerelési újításai is aligha nevezhetőek zeneinek a hagyományos értelemben, és akkor még Terry Riley és Steve Reich műveit és a francia musique concréte komponistái, Pierre Henry és Pierre Schaeffer féktelenül zabolátlan hangkollázsait a negyvenes-ötvenes évek fordulójáról nem is említettük.
PAUL: Körben ültünk, és be nem állt a szánk. Mindenki számára adva volt a lehetőség, hogy a jazztémákhoz hozzászóljon. A legelképesztőbb gondolatainkat is megosztottuk egymással, így határoztuk meg a kutatási irányokat. Egy-egy szeánsz után zsongott az agyam a rengeteg információtól. Miles igazi agytröszt volt, remek ötletei voltak, imádtam ezeket a vérpezsdítő beszélgetéseket, és alig vártam, hogy John [Lennon]nak is beszámolhassak róluk. Másnap, mint valami szellemi hányadékot, az egészet rázúdítottam, alig kapott levegőt, csak hápogott, hogy „hű, bazmeg, kurva jó, csináld meg! Mire vársz?” Emlékszem, elő is adtam neki, hogy kéne csinálni egy olyan albumot, hogy Paul McCartney Goes Too Far (Paul McCartney túl messzire ment). Erre is azt mondta, hogy „fantasztikus, fogj hozzá, csináld!” Folyton tőlem várta a kezdeményezést.
Az is megfordult a fejünkben, hogy egy korongra két lemez hanganyagát vegyük fel, és amikor hallgatod, az egyiket kapcsold ki az agyaddal. Ezt úgy érheted el, hogy szuggerálod magadnak, hogy „azért sem a Beethovent hallgatom, hanem a Beatlest”, de közben mind a kettő hallható. Így lehet olcsón kiszolgálni a nagyérdeműt. Kiváló, vidám szórakozás, minőség egynek az áráért. Ahhoz persze, hogy az egyiket ki tudd kapcsolni, uralni kell az agyadat. Nekem az egyik éjjel sikerült. A Paul Is Live című koncertalbumomat hallgattam, közben a tévében a Neighbours ment, és ahogy a kettő egymásba gabalyodott, totál a hatvanas években éreztem magam. Linda [a felesége] nem volt elragadtatva. „Atyaisten, ez borzalmas!” Én csak annyit szóltam, hogy „nekem meg bejön!”
[…]
Paul életét nemcsak az avantgárd zene és a drogok töltötték ki. Miközben Luciano Berio munkásságát kutatta, a bluest is igyekezett minél alaposabban megismerni. A cél érdekében a blues-veterán John Mayall zenéjét tanulmányozta, akinek a Bluesbreakers nevű zenekarában nevelkedett Eric Clapton, Peter Green és Mick Taylor.
PAUL: John Mayallhoz is fel lehetett ugrani. Nem lógtam nála túl sokat, de egyszer-egyszer, klubozás után megesett, hogy hozzá mentünk fel. Igazi blues-dj volt, renegeteg lemezzel. Azt hiszem, az apja nagy bluesrajongó lehetett, tőle örökölhette a kollekciót. John ügyelt arra, hogy a legtökéletesebb sztereóhangzásnak megfelelő helyre üljek – „megiszol egy pohár bort?” – és totál ellazultál a fotelban hátradőlve, ő meg szó szerint, mint egy igazi dj, nyomatta a zenét a lemezhegyei mögül. B. B. Kinggel indított. „Ezt hallottad már? Ő a nagyszerű B. B. King. „Nem. Ő kicsoda?” „Nem hallottál még róla. Hát akkor lássuk csak, ki is az a BB.” Óriási zene következett, koncertfelvétel, a csajok sikoltoztak, szakasztott, mint a Beatles koncertjein. Gyönyörűen játszott, a kezdetleges erősítés ellenére is tökéletes, precíz, izgalmas elektromosgitár-játék. John meg egymás után nyomatta a jobbnál jobb bluesokat. Rengeteg Buddy Guyt meg Eric Claptont, amire még a lélegzetem is elállt, hogy: „Úristen, ez kész csoda!” Saját füleddel hallhattad, hogy honnan indult, és hova jutott. Eric hegedűhangokat is képes volt elővarázsolni a gitárjából. Rengeteget tanultam ezeken az estéken.
Innen idézve: Barry Miles/ Paul McCartney: Many Years from Now. Fordította: Lénárt Levente. A fordítást ellenőrizte és szerkesztette: Bajtai Zoltán. Cartaphilus Könyvkiadó, 2009.
