Miklós Tibor: A pop-zenét tehát egyértelműen művészetnek tartod?
Bródy János: Ki kell, hogy mondjam: az a véleményem, hogy a pop-zene jelen pillanatban talán a legfontosabb művészeti ág. A legszélesebb tömegeket tudja mozgósítani, mindenkihez szól, mindenkinek tud élményt adni. Azt hiszem, a pop-zene lett az a régen áhított, annyiszor meghirdetett tömegművészet, amelynek már régen a szocialista kultúra megbecsült részeként kellene formálnia-alakítania önmagát és önmagán keresztül a fiatalok ízlésvilágát, előkészítve őket a nehezebb fajsúlyú zene és költészet megértésére, befogadására. Ha ez a műfaj megkapná a szükséges támogatást, akkor művészi értékében sokkal inkább gyarapodhatna, általánosan is művészivé válhatna és sokszorosan jelentősebb kulturális missziót tudna teljesíteni országos szinten is, mint például a hakniban készült, dögunalmas irodalmi műsor-összeállítások, vagy a vidéki színházak szedett-vedett tájelőadásai.
Lenne viszont egy nagy veszélye a dolognak. Te is tudod, hogy ezt a műfajt ma még kevesen csinálják valóban magas színvonalon és nagyon nagy azoknak a szerencselovagoknak a száma, akik silány kis fércműveikkel, felkészületlen produkcióikkal valósággal elárasztják az országot. Gondold el, mi lenne, ha ezek a szerzők és előadók, akik még ma is a „szakadj meg, te szív” és a „sose halunk meg” ízlésvilágában élnek – még támogatást is kapnának?
Az nem véletlen, hogy ezt igazi tehetséggel kevesen csinálják, akkor, amikor az egész műfaj társadalmi értéke és rangja olyan hihetetlenül alacsony, hogy az igazán értékes és tehetséges ember, ha csak nem véletlenül csöppen bele, biztos, hogy messze elkerüli, távol tartja magát tőle. Maradjunk a szűkebb szakmánál, a szövegírásnál. Nem tudom, hogy emlékszel-e rá, de volt olyan elhatározás, hogy költők is fognak dalszövegeket írni. Miért nem írtak azóta sem? Talán rájöttek, hogy zenére verset írni nem is olyan könnyű? Én azt hiszem, hogy amíg költészet a magába elvonult egyéniség önálló, zárt, egyedi gondolatvilágának legtökéletesebb tükröződése, addig a dal: a zenével összeforrott szöveg sokkal hatásosabb, érthetőbb, nagyobb az érzelem-kiváltó ereje; így nem is szabad alacsonyabb rendű műfajként elkönyvelni. Én a művészet fogalmát nem tudom csupán az alkotói folyamatra korlátozni; szerintem a művészet komplex folyamat: valaki valamit alkot, valaki közvetíti, és valaki befogadja. Ha a világ legnagyobb szobrásza megalkotja a világ legszebb szobrát, mindaddig, amíg ez a szobor nem találkozik egy emberi szempár figyelő pillantásával, addig nem több mint egy szépen formált, de halott kődarab. Csak az élő művészetet tartom valódi művészetnek, azt, ami szélesebb körben képes élményt nyújtani és nemcsak egy szűk szakmai réteg elismerésére pályázik.
Ha azt a feladatot kapnád, hogy kialakíts egy rendszert annak megítélésére, hogy milyen dalok, milyen dalszövegek juthatnak közönség elé; akár rádió, akár televízió, akár lemezfelvétel formájában, sőt a koncertműsorokon belül is... szóval, ha te irányítanád az összes ilyen jellegű bizottságot: hogyan cselekednél, milyen mértéket alkalmaznál?
Nehezen tudok ilyen szituációt elképzelni, de ha így lenne, akkor minden olyan dalt, amelyet a jelenlegi bizottságok a közelmúltban elfogadtak és előadni engedtek – én is engedélyeznék. Ezeken kívül is rengeteg dalt fogadnék el, olyanokat is, amelyeket a jelenlegi bizottságok nem engedélyeznek. Általában sokkal nagyobb rugalmassággal és mindenféle szemléletbeli merevség nélkül csinálnám ezeket a dolgokat.
Egészen silány, primitív, közízlést romboló dalokat is engedélyeznél?
Nézd, az ilyen dalokat nem adminisztratív úton kell kipusztítani. Olyan társadalmi megítélést, olyan értékrendszert kell teremteni, olyan állandó és széles körű, hiteles és megbízható kritikai fórumot kell létrehozni a műfaj alkotásaival kapcsolatban, hogy ilyen dalok meg se születhessenek, vagy ha meg is születnek, ne akadjon énekes, aki elvállalná az előadásukat.
Úgy érzed, hogy a műfaj igényelne az állandó, elemző kritikát?
Természetesen. Valaki ír egy színdarabot, előadják és utána a műről és az előadásról számtalan kritika jelenik meg. Létezik könyvkritika, képzőművészeti és komolyzenei kritika is. A mi műfajunknak éppen azért, mert küzdenie kell az elismertetéséért – még fokozottabb mértékben lenne szüksége kritikákra, rendszeres bírálatra.
Úgy gondolod tehát, hogy a magasabb társadalmi elvárások szűrhetnék ki igazán a dalszövegírás silányságait?
Feltétlenül. Amíg a mi munkánk társadalmilag nem tekintendő értékesnek, addig hiába is lépnek fel nagyobb szigorral a különböző szintű bíráló bizottságok. Ha valami eleve nem lehet értékes, akkor csak olyan megkülönböztetést tudnak tenni, hogy ez nem olyan rossz, ez pedig nagyon rossz. Mit mondjon az a szövegíró, akinek visszaadják a szövegét azzal, hogy értéktelen? Azt mondja; hát miért baj az, hogy értéktelen?! Ennek nem is kell értékesnek lennie. Ha lenne egy színt, amelyhez fel kellene nőni, ha nem az operettszövegek szintje lenne még ma is a mérték, akkor előre lehetne lépni. De az operettet sem lehet letiltani egyik napról a másikra a színpadokról, hiszen komoly közönségigény van a játszásukra. Akik ezen nőttek fel, azok ezt igénylik. És az sem véletlen, hogy fiatalok is sűrűn járnak operett előadásokra. Operettet ugyanis jól tudnak játszani a színházaink, van hozzá kifejezetten erre képzett színészgárdájuk, köztük nagy, kiemelkedő színészegyéniségek is, míg ha egy korszerű zenéjű musicalt kell ugyanezeknek a színházaknak előadniuk, kiderül, hogy képtelenek megfelelő színvonalon eljátszani. A fiatalokban egyébként is van rá hajlandóság, hogy maguk is elfogadják a már bevett, elfogadott értékrendszereket. Ha egy csillogó-villogó, aranyfüggönyös, főúri környezetben játszódó operett látványosságát ma még szentségtörés összehasonlítani is, mondjuk az Omega együttes színpadi show-jával, akkor ne várjuk azt, hogy ezek a fiatalok egyszeriben megtagadják az operettet.
Innen idézve: Miklós Tibor: Keresem a szót, keresem a hangot. Zeneműkiadó, 1977.
