Sopron felé tartunk éppen, a Voltfólió díjkiosztására, Pedro vezet, én a WAN 2, [Para-Kovács] Imre a Magyar Narancs színeiben nominált, vagyis beszavaztak minket az év öt legjobb újságírója közé. Egész korrekt állapotban indulunk, mikor bizonyos telefonok eredményeképpen kiderül, hogy nincs szálláshelyünk.
Ezen Imre úgy felháborodik, hogy megállunk az összes út menti kocsmában, kis unikum, sör, tizenkettőig számolom, Pedrónak egyre vörösebb a feje, hát szürcsölne szegény ő is.
Végül is megérkezünk valahogy, gyűjtünk egy kis erőt, aztán találunk egy panziót, de addig megpihenünk még öt szórakozóhelyen, na, el lehet képzelni az állapotunkat, mire a díjkiosztó helyszínére érkezünk.
Imre megy elől, a lépcső két oldalán négy-négy díszbe öltözött igen fiatal, mosolygós hostess lányka várja a vendégeket, na ezt megint pontosan vagyok kénytelen idézni.
Lányka 1: Elnézést, segíthetünk valamiben?
Imre eltűnődik.
Imre: Hát, tulajdonképpen innánk is meg szopatnánk is
A lányka elsápad, egy bájos kis fekete teremtés átveszi a szót, viccesre véve a figurát.
Lányka 2: Talán az elsőben tudunk segíteni.
Imre: A másodikban segíts, angyalom, mert a büfét megtalálom magamtól is.
(Innen idézve: Őz Zsolt: Rakenroll, Jonathan Miller, 2004.)