ED SANDERS: Ismertem Andy Warholt azelőttről, hogy azokkal a gengszterforma alakokkal vette volna magát körül. Ezért nem jártam oda [a Factory-be], egyszerűen nem éreztem ott magam jól többé. Olyan ellenséges volt mindenki. Tényleg rosszul voltam azoktól az emberektől. A-fejűeknek hívtuk őket, ami az „amfetaminfejűek” rövidítése volt, mert speedet szedtek.
Igazából azért kezdtem underground filmeket csinálni, hogy egy dokumentumfilmet készítsek az amfetaminfejűekről. Ezért kibéreltem azt a régi padlásteret az Allen Streeten, és vettem pár unciányi amfetamint, kitettem a szoba közepére, és körben lámpákat helyeztem el. Az egyetlen szabály az volt, hogy mindent lefilmezhessek, mert ezt az Amfetaminfejű filmet csináltam. Szétkürtöltem a hírt, és eljött az összes A-fejű, színes tintát spricceltek vásznakra a fecskendőikből, aztán ugyanazzal a tűvel lőtték be magukat. Jó film lett volna, de a rendőrség elkobozta a szalagot.
LOU REED: A régi hangzás alkoholista volt. A tradíció végül megtört. A zene szexről, drogokról és az örömről szól. És boldog az a bolond, akit a zene ért meg legjobban. Ultraszonikus hangokat a lemezekre, hogy homloklebenyi lobotómiát okozzanak! Ne majrézz! Jobban teszed, ha drogozol, és megtanulod szeretni a MŰANYAGOT. Mindenféle műanyagot – rugalmas, merev, színezett, magábanvaló műanyagot.
Innen idézve: Legs McNeil – Gillian McCain: Please Kill Me – A punkzene cenzúrázatlan története (Cartaphilus Könyvkiadó, 2009., fordította: Tomori Gábor)