- Ki a következő tanú?
- Sztevanovity Zorán.
- Kérem, fáradjon oda. Magyarnóta-ügyben kívánjuk meghallgatni. Ügyvéd úr, tegye fel kérdéseit.
- Az Ön repertoárja meglehetősen széles. Több stílusban bizonyította előadói képességeit. Énekelt-e már magyarnótát?
- Eddig még nem. De a válaszhoz hozzátartozik, hogy nem vagyok magyar származású, elég kevés magyarnótát ismerek.
- Ön akkor tulajdonképpen kívülállóként mondhat véleményt. Rendelkezik azzal a pozitívummal, hogy bizonyos rálátása van a kérdésre. Mondja hát el, mi a véleménye a magyarnótáról?
- Mindenekelőtt el kell mondanom, hogy tájékozatlan vagyok abból a szempontból, hogy a magyarnóta-népdal ügyben hogyan is állnak a frontok. Annyit tudok, hogy a magyar zenei közélet egyik neuralgikus pontja volt ez a kérdéskör. De mindjárt hozzáteszem azt is, hogy Magyarországon nem csak a népdal és a magyarnóta válik szét, hanem mesterséges szakadékot hasítanak más zenei irányzatok között is. A népdal, a magyarnóta, a komolyzene, a rock, a jazz, a tánczene, a popzene mind-mind külön skatulya. Azt hiszem, nagyban hozzájárult ezek szétválasztásához a magyar intézményrendszer, a bürokratikus háttér. A nemzetközi zenei életben példátlan, hogy a vendéglátóiparban megszólaló zene – bármilyen stílust képviseljen is – lenézett legyen. Csak nálunk nincs művészi becsülete a vendéglátó zenének. Nálunk elképzelhetetlen, hogy egy rocksztár olyan helyen lépjen fel, ahol terített asztalok mellett ülnek az emberek. Pedig a világban rengeteg ilyen étterem, mulató van, ahol világsztárok is fellépnek. Erre csak azért utaltam, hogy bizonyítsam: Magyarországon mesterségesen szétszeletelik a zenét. Ez vonatkozik a népzenére és a zene többi ágára is. Jugoszláviában például – ismereteim innen gazdagabbak, lévén jugoszláv a származásom – a népzene szerves része a zenei életnek. Még a rock-zenének is. Ott soha sem volt probléma az, hogy ha én ezt szeretem és te nem azt szereted, amit én, akkor az én szememben nem vagy az, akinek eddig hittelek.
És a népzene is jobban beleivódik az emberekbe, mint Magyarországon. Hogy ennek milyen okai vannak, azt én nem tudom pontosan. De kétségtelen, hogy a jugoszláviai népzene sokrétűbb, talán melodikusabb is. Jellemzője a többszólamúság s ez teszi emészthetőbbé. A magyar pentatónia bizonyos fokig korlátok között tartja a népzenét. Nem bizonyos, hogy minden fül számára élvezhető. A pentatónia sok gondot okozott a népzene megszólaltatásának a popzenében is. A Fonográf együttes például a népzenei hagyományokat próbálta beleszőni muzsikájába. De abban a pillanatban, amikor külföldön kellett ezt a zenét forgalmazni, korlátokba ütköztek. értetlenül fogadták. Gondoljunk csak bele. Hány olyan nép zenéje él a világon, amely internacionálisabb, mint a magyar. Persze én nem vagyok ennek szakértője... De gondolom, a finn népzene sem olyan populáris a világban, mint pl. a spanyol.
Hogy visszatérjek a kiindulóponthoz, a magyarnótához. Az a véleményem, szerencsés lenne, ha nem lennének éles határok, korlátok a különböző zenei irányzatok között. Meg kellene szüntetni a skatulyákat. Én ennek a híve vagyok.
- Köszönöm. Sztevanovity úr.
****
- Honnan tudjuk, honnan ismerjük a nótákat? Az édesanyák, az édesapák nem tanítják magyarnótára gyermekeiket. Egy idő után mégis ismerősek lesznek a dallamok, a szövegek. Még azok fülébe is befészkelik magukat, akik elutasítják ezt a lenézett műfajt. Bíró úr! Engedje meg, hogy egy kérdést tegyek fel a vád képviselőjének
- Tessék, ügyvéd úr.
- Tisztelt kolléga úr! Ismeri ezt a nótát: Ahogy én szeretlek, nem szeret úgy senki...?
- Nem, nem ismerem.
- Ezt úgysem hiszem el, de ha mondja – legyen. Viszont tanúja voltam a budapesti Váci utcán egy tévériport felvételének. A járókelők között arról kérdezősködtek: szeretik-e a magyarnótát? Ha igen – miért, ha nem, miért nem? A riporter megállított két punk-frizurás tizenéves fiút. Tőlük is megkérdezte, szeretik-e a magyarnótát? A fiúk egymásra nézve hümmögtek valamit. Majd megszólalt a tévések magnetofonja és a riporter arra kérte a fiúkat, ha ismerik a magnetofonból felhangzó dalt, énekeljék. És a Váci utca közepén 1988 nyarán két punk-frizurás tinédzser teli torokból énekelte: Ahogy én szeretlek, nem szeret úgy senki. Ahogy én csókollak, nem csókol úgy senki… Tisztelt Bíróság! Cloude Debussy 1910-ben írott egyik levelének néhány sorát szeretném felolvasni. Ezt írja: „Az az érzésem, hogy Önök, magyarok nem becsülik meg e zenét igazi értéke szerint. Túlságosan hozzátartozik az Önök mindennapi életéhez. Annyira megszokott dolog az Önök számára, hogy már nem érzik művészi erejét...” S hogy Cloude Debussynek igaza van-e – ne én ítéljem meg. Már korábban idéztem Kosztolányi Dezső írását, mely 1933-ban a Pesti Hírlapban jelent meg.* Néhány mondata ide kívánkozik. „Vitatkozhatunk arról, hogy nótáink művészi értékűek-e, vagy sem. De hogy ez a hangulati közösség érték, arról nem vitatkozhatunk. Nem ismerjük önmagunkat. Az idegenek, akik közénk jönnek, elsősorban nótáinkat veszik észre. Bíznunk kell abban, hogy ítéletünk helyes. Arcunkat sem a szemünk tükrén látjuk meg, hanem a tükörben. Egy idegen üvegdarabban...”
* „A nóta hallatán mindannyian, akik e csillagok alatt nevelkedtünk, egyetértünk és pontosan egyet érzünk is. Ez a mi iskolánk és ez a döntő a mi regényes életszemléletünkre. Mindegy, hány egyetemet végeztem és hol. Nekem az igazi mulandóságot csak az a három sor érzékelteti meg, mint itt bárkinek, hogy:
Szép asszonynak, jónak
Büszke járó lónak
Kár megöregedni!
S ez jut eszembe először és nem Horatius és a Carpe diem!”
Innen idézve: Lengyelfi Miklós: A magyarnóta ügy, avagy miből lett a cserebogár. Aréna, 1990.