Hajdanán a kommunistaellenes attitűd privilégiuma volt a popdalos szembenállás, a társadalmi témák. Aztán lezajlott a gengszterváltás és összekeveredtek a szerepek. Az egyes gúnyák jelmezkölcsönzői forgalma megnőtt, egyesek meg a „Szélsőség” bélyege nélkül nem kerültek kiadásra. Mi meg sem próbálunk igazságot tenni, sem elhivatni magunkat valamerre, kaján kedvű ellenzékbe vonulunk, és onnan tárjuk oda a kitűzőgyűjteményt megtekintésre. Vigyázat, gyurcsányozás, orbánozás és minden egyéb izgatás is terítékre kerül! [A háromrészes írás úgy másfél éve készült - a szerk.]
1. Kárpátia – Neveket akarok hallani (2006, Piros-Fehér-Zöld)
Mi ebben a dalban a pláne?
Az ’56-os Forradalom ötvenedik évfordulóján Budapestre szabadult vérforraló eseményekről tudósító híradások aláfestő zenéje és nemzeti himnusz lett. De mi van a nevekkel? Nem, nem a YouTube-os klipben láthatókra gondolok, azokat ismerjük, ahogy Gyurcsány Ferencé, Gergényi „Vasprefektus” Péteré is bevonult a szitokszavak közé és aligha örvendi a köz utálatát – ami az első adandó alkalommal lincshangulatban nyerne erekciót. Annál inkább kéne ide jó írnokul, vesszővel elválasztva sorolni a jámbornak közelről se mindig nevezhető tüntetőkön az állatias ösztöneiket kiélő rendvédő hordák névsorát. Érdekessége a dalnak, hogy benne Wittner Mária szónoklata is elhangzik.
Kik esélyesek arra, hogy frászt kapjanak tőle?
A piros MSZP és annak a tudatalattijába visszaszorított kék MSZP rendíthetetlen, a kádári érába visszavágyó fanatikusai, akik hittel vallják, hogy az idiotizmus legvégső pontjáig helyt kell állni, és hogy a süllyedő hajóról legelőször a patkányok menekülnek el. Pedig be kéne látniuk, hogy néha nem árt hallgatni az ösztönökre. Nemhiába szerkesztette belénk azt a Természet Anyánk.
Idézőjelek között:
„Bocsássunk meg, s majd ítél a történelem? Hát nem! Nem és nem!”
Mi ebben a dalban a pláne?
Németh István nevéhez fűződik az Őszödi Böszme arcpirító beszédéből és a 2006-os őszi események során felhorkant tömegek „Táncolj, Feri, búcsú buli!”-t kántálásából hiphoposított „Elqrtad” című nóta. Ezt kétségem sincs felőle száz év múlva a Kossuth-indulóval és az irredenta dalokkal emlegetik egy platformon. Gombostűre tűzte továbbá a posztjába szinte bebetonozott budapesti főpolgármestert is „Lökd meg, Demszki!” címmel. Ebben a flamenkós dalban is egy kényes témát boncolgat. Az Európai Unió kontra Magyarország bokszmeccsről tenne jelentést valami Globális Esélyegyenlőségi Minisztériumnak, de mert az nincs, és ha volna is, magasról tenne ránk. Így csak a mi szánk sírhat. Szerinte ugyanis ismét egy olyan rabigába hajtottuk a fejünket, ami a XX. századi szorult helyzeteinkben koncnak rendre odadobott minket. Ráadásul ismét a vesztesekhez csatlakoztunk: az „Amerika Expressz elhúzott régen”, a világhatalomnál kevesebbel be nem érő Kína pedig lenyom minket, mint a bélyeget. Be kell látnunk, sok igazság van abban, amit mond.
Kik esélyesek arra, hogy frászt kapjanak tőle?
A gengszterváltásba is a tejjel-mézzel folyó, kolbászból font kerítéssel övezett Kánaánt beleszuggerálókhoz hasonlatos idealisták. Azok, akik az EU-csatlakozásunkkal kezdődő korszak leírásában sem fukarkodtak a bárminő realitásérzéket kétségbe vonó túlzásokkal. Hogy onnantól gazdaságilag ukmukfukk lekörözzük Ausztriát, majd két parlamenti ciklus alatt az angolok kétszáz éve öntözött és nyírt pázsitú demokráciájától pompázik a magyar ugar.
Idézőjelek között:
„Brüsszelben a farok, de keleten a vége. Multik lehúzzák a sliccüket, mi meg rogyhatunk térdre.”
3. Rózsaszín Pitbull – Halál az összes politikusra (1999, Ne legyé má genyó, add köcsön a bicsajodat)
Az a magabiztos és felszabadító erejű polgári engedetlenség, ami a főnökök, egyáltalán a Lehetséges Főnökök Kasztját, amennyiben férfiú az illető, a lehető legkonkrétabb tökön rúgással illetné, a női feljebbvalók retiküljét pedig belevizeléssel. Atéren azonban vannak kétségeink, hogy a társadalmi rend újragondolását a parlamentális demokrácia lecserélésével valóban újra az ősközösségi állapotokról kéne-e kezdeni. Akkoriban ugyanis nemhogy rózsaszín mezben vicsorgó pitbullok, de még őket ebben a vicsorgásukban sokra tartó bloggerek se nagyon voltak.
Kik esélyesek arra, hogy frászt kapjanak tőle?
Az evolúcióból kitörlendő populáción kívül aligha valaki. Még a Pokolnál is rétegzettebb bürokráciapiramis aktatologatóinak értelmesebbje is örömtáncot járna – egészen addig, amíg aztán tényleg neki nem állnánk az alsóbb szinteken is karcsúsítani az Államot. Azt a néhány elvakult pártaktivistát és turbónyugdíjast meg nem kell félteni, majd találnának más, ön- és közhasznúbb elfoglaltságot maguknak.
Idézőjelek között:
„Amíg ember él a Földön, mindig lesz olyan semmihez sem értő ingyenélő, aki ezt a pályát választja...”
4. Hétköznapi csalódások – Viktor (2000, Szélsődal)
Mi ebben a dalban a pláne?
Lagzi Lajos punk megfelelői ezennel sem cizellálják túl a mondanivalójukat, kisiskolás rímfaragókként kerülve a leleményességet, csapnak oda. Odamondásuk – sajnos, pedig polgáréknál is volna meglobogtatandó szennyes bőven – abban merül ki, hogy az idén nagykorúvá váló FIDESZ-szlogent negálják, Orbán kinézetén és messiás-pózán röhögnek, illetve a távcsöves puskájuk célkeresztjébe képzelnék szívesen. Csurka Istvánhoz is írtak használati útmutatót '93-ban, amiben a felkötendő nácit a dal végére az egykori MIÉP egykori elnökével helyettesítik be.
Kik esélyesek arra, hogy frászt kapjanak tőle?
Mindazok, akik a Fidesz-führerről úgy 1999 után és a 2006-os, vele ötből negyedszer elvesztett választást követően még elhiszik, hogy annyival méltóbb alternatívája volna Gyurcsánynak, hogy ne százszor inkább Kósa Lajost emeljék a trónba. Ha persze van gyomruk ilyen ótvar, önmagukat valamennyi lehetséges szempontból ezerszer lejárató, a hatalomhoz való viszonyában az MSZP-től alig megkülönböztethető pártra adni a voksukat.
Idézőjelek között:
„10 éve láttam először, a Hősök terén egy tetőről. De hiába másztam magasra, mert egy kiscserkész eltakarta!”
5. Krétakör színház – Simek Kitti Emlékzenekar (2006, Feketeország)
Mi ebben a dalban a pláne?
A mód, ahogy Britney Spears „Baby One More Time”-jára ezzel a témával – célirányos pusztíthatnékú elefántként – berombolnak a porcelánboltba. Amit eladdig bulvárrá silányított a média, azt ők megtisztítják a rárakódott sallangtól, majd nekiállják mérnöki pontosságú szikevágásokkal élveboncolni. A puritán videoklip precíz kimértsége csak tovább fokozza a hatást. Annyira, hogy amikor a fent megálló kamera lassan a padló felé ereszkedik és félúttól Csákányi Eszter, Láng Annamária, Sárosdi Lilla és Péterfy Bori sátáni ítélethozatalba kezd, végül… hát abba nincs, ki ne borzongana bele. Punk’s not dead!
Kik esélyesek arra, hogy frászt kapjanak tőle?
Bárki, aki számára nem egyértelmű, hogy a legkésőbb az ezredforduló óta regnáló magyar közállapotokról csak így lehet beszélni. Az utóbbi másfél évben meg főleg. Ennél kevésbé direkt beszédből nem ért se a mosóporral egyazon marketingfogásokkal a portékáját kínáló politika, se a kultúracsináló elit, de már mi se nagyon, a fogyasztók. Ahogy az első D. Nagy Lajossal készült Bikini-album borítóján olvasható: „Ezt nem tudom másképp mondani”.
Idézőjelek között:
„Kit én, kit te, kit ő, kit mi. Kit én, kit te, kit ők, kit ti.”
