Elmentem a koncert helyszínére, és összefutottam egy régi barátnőmmel, egy pornósztárral, akit most nevezzünk Luckynak. Évekkel korábban ismerkedtünk össze. Egy régi csajom barátnője volt, a pornósztár Savannah-é, akivel pár hónapig jártam, akkoriban, amikor Renee-vel éppen szüneteltettük a kapcsolatunkat, és eléggé magam alatt voltam. Savannah nagyon lendületes lány volt, nem is tudtam, hogy drogos. Rájöhettem volna, mert csak az után szeretett dugni, hogy betépett, de akkoriban még nem gyanakodtam. Egy este, amikor New York Cityben, az egyik bárban spontán módon úgy döntött, hogy leszop, marhára összevesztem vele. [Szerintünk minden jóérzésű férfi így cselekedett volna! Spontán szopásra felkínálkozó pornósztár?! Pfuj! Micsoda erkölcsök!]
Luckyval először akkor találkoztam, amikor átjött és együtt lógtunk a Mondrianban. Savannah-val együtt meztelenre vetkőzött, és amikor pezsgőt rendeltünk, behívták a szobába a pincér srácot, és produkálni kezdték magukat előtte. Szerencsétlen fickó úgy bámult, hogy majdnem kipattantak a szemgolyói a helyükről.
Szóval a koncert előtt összefutottam Luckyval, beszélgetni kezdtünk. Adtam neki pár belépőt meg úgy hétszáz dollár készpénzt, hogy hozzon annyi heroint, amennyit csak tud. Megcsináltuk a bulit – nagy volt –, aztán visszamentem a szállodai szobámba, és vártam. Egész idő alatt folyamatosan ittam, talán szívtam is ezt-azt, ennek ellenére amikor úgy hajnali fél öt körül előkerült a csaj, totál készen álltam arra, hogy kiüssem magam.
Lucky a barátja kíséretében, krekkel és porral viharzott be hozzám. Ott ültem a padlón, és csak néztem, ahogy kipakolják elém, a kávézóasztalra a drogokat. A kellékekről sem feledkeztek meg, vadonatúj fecskendőket és tűket hoztak. Nekiláttunk mind a hárman, és pokolian betéptünk. Csak egy kis laza szórakozásra vágytam, el akartam szállni, de aztán sikerült alaposan belemásznom. Mindhárman belőttük magunkat, de az a szar nem volt valami erős, ezért rátoltam még pár adagot. Közben körbeadogattuk a krekkes pipát.
Eltelt pár óra. Nagyon beálltunk. Matt valamikor kora reggel rám telefonált, hívott, menjek át a szobájába, szívjunk egy kicsit.
- Oké… rendben. Mindjárt ott leszek…
Felálltam. Nem volt erő a lábamban, és szédültem az utolsó krekkes szippantástól. Végignéztem Luckyn meg a barátján. Az volt életük nagy kalandja – azelőtt még sosem jutottak hozzá ennyi droghoz ingyen. Átmenetem az ajtóhoz, húztam a lábam. Állatira szédültem és nem bírtam megszólalni. Kinyitottam az ajtót; nem igazán tudtam, merre hány lépés. Megláttam a szobalányt, ott tolta a kocsiját. Megkérdeztem tőle, merre van a lift. Vagyis: ezt próbáltam megkérdezni tőle. Olyan volt az egész, mintha lassított felvételt néznék. A hangom valahonnan nagyon távolról érkezett.
A folyosón estem össze, mint valami rongybaba… Gyakorlatilag meghaltam, a szívem nyolc percig ált, legalábbis később ezt mondták. Fogalmam sincs, ki hívta ki a mentőket. Testőröm, Ronnie, meg Axl testőre, Earl is ott volt, szerintem ők intézkedtek. Amikor magamhoz tértem, a defibrillátorok elektromos löketeket küldtek a mellkasomba, és a megdermedt szívem ismét dobogni kezdett. Olyan volt, mintha keményen pofon vágtak volna, hogy felkeltsenek valami mélységesen mély álomból. Emlékszem, éles fények hasítottak a szemembe. Körülöttem emberek hajoltak fölém: Ronnie, Earl, a mentősök. Elképzelni sem tudtam, mi történik velem; nem volt valami kellemes és könnyű ébredés.
Betettek a mentőbe, elvittek a kórházba, ahol alaposan megvizsgáltak. Megmondták, hogy éjszakára bent kell maradnom megfigyelésre, de ebből nem kértem. Pár órával később kijelentkeztem, és Ronnie kíséretében visszamentem a szállodába. Semmiféle bűntudatom nem volt amiatt, hogy túladagoltam magam, viszont állati dühös voltam magamra, hogy meghaltam. A kórházas kirándulás tönkretette a szabadnapomat. [Hát az ilyesmi tényleg könnyen tönkre tudja tenn.] Abban reménykedtem, hogy minden különösebb gond nélkül átvészelem a dolgot, és szidtam magam, hogy nem voltam képes megőrizni az egyensúlyomat, nem bírtam végig ébren maradni, ahogy elterveztem.
A szállodában elég komor volt a hangulat. A jelek szerint a kalandom nem tűnt olyan semmiségnek, amilyennek én tartottam. Mindenki azt hitte, hogy nekem már harangoztak, és ennek megfelelő komolysággal viselkedett – sosem értettem az ilyesmit. Ami engem illet, a hozzáállásom nagyjából olyan volt, hogy „Hé, szevasztok, megúsztam! Menjünk tovább!” Amikor visszatértem, azt tartottam a legfontosabbnak, hogy megtaláljam Luckyt meg a barátját. Közölték velem, hogy Earl elzavarta őket. Megértem, hogy leléptek; Earl tényleg ijesztő fickó volt. [Valszeg nem csak azért léptek le.] Nagydarab fekete srác, száznyolcvannál is magasabb, a teste akár egy rögbijátékosé, az arca viszont furcsán kedves. Ez, mármint az arca még félelmetesebbé tette, mert tisztán le lehetett olvasni róla, hogy mikor dühös. [Slash, komám, az emberi arc már csak ilyen, a legtöbb esetben látszanak rajta az érzelmek.]
(Idézet innen: Slash with Anthony Bozza: Slash, Cartaphilus Könyvkiadó, 2008., Szántai Zsolt fordítása)
