2006 augusztusának végén, szeptember elején vagyunk, két héttel az után, hogy kiderült az énekesről, hogy rosszindulatú tüdőrákja van. Az idézetek Bérczes Lászlónak a Palatinusnál 2007-ben megjelent beszélgetőkönyvéből valók.
Bérczes László: Gondolom, a cigi se tesz jót egy tüdőrákosnak.
Cseh Tamás: Már te is kezded?
Bocs. Volt már olyan, hogy le akartál szokni?
Tavaly nyáron nagyon elhatároztam. A pulai fellépéshez kötődik, de hogy miért, nem tudom. „Augusztus 6-ától nem dohányzom!” Ezt határoztam. De aztán még többet dohányoztam.
Meddig bírtad?
Egy óráig se. Egyszer viszont tényleg leszoktam, kábé húsz éve. Három hónapig nem cigiztem. Aztán elmentem osztálytalálkozóra. „Tamás, mit hülyéskedsz, nehogy leszokj már!” „Leszoktam, fiúk.” „Na, gyújtsál rá!” „Ha akarjátok, itt most elszívom nektek ezt a cigit, oly mindegy, hiszen én már nem dohányzom.” Aznap este elszívtam öt csomaggal. Nikotinmérgezésem lett, hánytam, szédelegtem, a nővérem ápolt. Akkor megcsappant kicsit az önbecsülésem.
****
Cseh Tamás: Ma derekasan szédelegve, de minden parancsot végrehajtottam [gyógyszerszedést], még ettem is. Bár még hátravan ez a tányér leves itt. Rettenetes a viszonyom az ételekhez.
Bérczes László: Direkt ellenállsz?
Nem, nem. Egyszerűen nincs étvágyam. Előre mondták, hogy így lesz. Máskülönben sosem voltam nagyétkű.
Enni jó.
Szörnyű, gyűlöletes időpocsékolás.
Tengernyi időd van.
Evésre nincs. Nagyon ritkán volt úgymond ételélményem. Öt-hat ilyen alkalomra emlékszem. Párizsban egyszer, talán szóba kerül majd az a történet is, egy vendéglőben dorade nevű tengeri halat rendeltem. Annyit tudtam róla, hogy létezik ez a halétel, mert korábban egy híres francia színésznőnél vacsoráztam és ott volt dorade. Jól emlékszem a körülményekre. Gyönyörű, palotaszerű bérházban lakott a nő, nem messze a Luxemburg-kerttől. A berendezés is olyan volt, mint egy múzeumbelső. És ide becsörtetett az utcáról egy farmeres éhenkórász Magyarországról, mármint én. De hogy kerültem oda?! Fogalmam sincs. A hatalmas szobában óriási, tepsiszerű tálakon volt ez a szaftos hal, mindenki belenyúlt, szedett középről. Néztem és irigyeltem azt a könnyedséget, az édes francia nemtörődömséget, ahogy például egyfolytában dohányoznak ebéd közben. Úgy látszik, a franciáknál elkapja az embert ez az ínyenckedés, mert napok múlva, már La Rochelle-ben egymás után rendeltem a tengeri herkentyűket, és agyonettem magam rántott polippal, osztrigával, mullal, bigornóval, na meg ittunk is, calvadosokat. Csak ettünk és ittunk egy teraszon, délutántól késő estig. Akár a franciák, gondoltam. Aztán a tengerparton az egészet visszaadtam a természetnek. A dorade-ot sose felejtem el. Azt az ételt sem, amit egyszer Délvidéken, Zentán, egy magyar vendéglőben ettem. Valami húsok voltak, szenzációs ízek. Andrással, a fiammal a mai napig emlegetjük. Kőszegen egy belvárosi étteremben pedig remek szalontüdő van. Egyszer meg Dunaújvárosban ettem fantasztikus körömpörköltet egy barátommal.
Csupa távoli hely: Párizs, Zenta, Kőszeg, Dunaújváros… Az ember az anyukája meg a felesége főztjét szereti legjobban.
Persze hogy. A mamám nagyon jól főzött, de aztán ahogy idősödött, úgy felejtett ki ezt-azt az ételből. Azt pedig megszoktam, hogy amit Éva csinál, az nekem ízlik.
Akármikor voltam is nálatok, márpedig az elmúlt húsz-huszonöt évben voltam egypárszor, téged nem láttalak enni, legfeljebb belekanalaztál valami levesbe. És azt sem láttam, hogy a család együtt eszik.
Vannak családi ebédek. Éva megterít, előkerül a gyönyörű levesestál, az ötszáz evőeszköz, az asztalon el se fér minden, ülünk négyen, valamelyikünk asztali áldást mond, néha én, néha az András. Régebben, amikor édesanyám még élt, vele ebédeltünk vasárnap. „Ülj te az asztalfőre, Tamáskám” – mondta anyuka. Régi nagy családi ebédek maradványa, kisebb lakás, kisebb család, de ezt tartottuk. Erzsébet-napon a nagynénémnél, aki most 91 éves, számtalan fogás került az asztalra. Ott nagyon kellett tudni ügyeskedni, hogy úgy tűnjön, sokat eszel. „Egyél, Tamáskám, vagy nem ízlik?” „Jaj, nagyon is finom!” Helyes családi csacsogások. A fellépés napján is muszáj enni, kell az energia, egy levest mindig letuszkolok aznap, de előadás előtt két-három órával már tilos, tele hassal lehetetlen énekelni. Az evés hosszadalmas, macerás, bonyolult, és odafigyelést igényel. Időrabló. Így aztán az étel soha nem fért be a nagy örömforrások közé.
