Amikor Bonóék rajongása az elektronikus tánczenéért visszaüt. Hiába segédkeznek benne olyan friss szellemű zenész-producerek, mint Howie B. és Nellee Hooper, a Pop c. albumukat önmaguk is befejezetlennek találják. Azt meg nem lehet kaján mosolygás nélkül megállni, ahogy Bono a két lehetséges producerről pusztán a humorérzékünk alapján ad leírást, vagy ahogy az öröm megragadására való ráhangolódást ez a híres, tehetséges és a popbiznisz terén rengeteg tapasztalattal rendelkező bagázs elképzeli. Mintha huszonkevés évesen, közvetlenül az első bankrobbantó lemez és az első megszerzett dollármilliójuk után volnának.
LARRY: Amikor 1994-ben New Yorkba mentem, újból végig kellett gondolnom, merre tartok. Mire visszajöttem, Ann-nel úgy döntöttünk, családot alapítunk. Tizenéves korunk óta együtt voltunk. Ideje volt. Úgyhogy az első fiam 1995 októberében született meg. Három héttel később kórházba kerültem, a hátamat kellett megműteni. A Joshua Tree turné óta megvolt a sérülésem, de egyre csak romlott, és sürgős beavatkozásra volt szükség. A zenekar elkezdett Howie B.-vel dolgozni, azzal a DJ-vel és producerrel, aki a Passengers-lemezt [az ilyen álnéven készítettek egy kísérletezősebb anyagot – NEBAM megj.] készítette velünk. Dobgépekre, groove-okra és olyan lemezekre játszottak, amelyeket Howie éppen a stúdióban kevert. Meg kell valljam, eléggé kiborított, hogy elkezdték nélkülem, mivel pont a lemezkészítés korai fázisában dőlnek el a legfontosabb kérdések. [Brian] Eno levélben kérte a zenekar többi tagját, hogy várjanak. De ki tudja, miért, nagyon be voltak sózva.
EDGE: Azt gondoltuk, hogy tovább kísérletezünk és feszegetjük a zenekar definíciójának határait, új dalszerzési megoldásokat keresünk, és behódolunk a tánczene hatásának és esztétikájának. Kedvünk támadt kísérletezni, úgyhogy mivel Larry nem volt igazán olyan helyzetben, hogy velünk játszhasson, azt gondoltuk, kezdjük azzal, hogy Howie nekiáll keverni a dobot, és lássuk, mire jutunk vele.
ADAM: Akkoriban valamennyiünk ízlését az elektronikus zene uralta. Bono és Edge megvásárolta és felújította a dublini Clarence Hotelt, amelynek pincéjében Kitchen néven nightclubot nyitottak. Úgy éreztük, van valamiféle kapcsolat a zenénk és a klubok világa között, néhány számunk – az Even Better Than The Real Thing és a Lemon – remixe nagy siker lett. Olyan lemezt akartunk készíteni, amely a szekvencert és a ritmusgroove-otkat használva vegyíti a rockot és a popzenét. Az elektronikus zene nagy része instrumentális és azt gondoltuk, ha sikerül összehoznunk valami nagyon kemény, merev és atmoszférikus zenét, remek dallamos énekkel, akkor igazán bámulatos lehet az eredmény. Briant nem igazán érdekelte ez a fajta zene, úgyhogy o kivonta magát a projektből, de Flooddal jó volt együtt dolgozni, mivel már volt bizonyos tapasztalata ezen a vonalon a Depeche Mode-dal. Howie B. nagyszerű hangmérnök, nagyon progresszív hangzásokat hozott össze. Kihozza a kreatív energiákat a szobában tartózkodó emberekből, és inspirációként, katalizátorként működik. Nem feltétlenül az a fickó, aki tudja, hogyan gyártsunk rádióbarát számokat, de nem is ez a dolga. Eredetileg Nellee Hooper is a produkció része volt, o rendkívül tehetséges brit producer, aki bámulatos lemezeket készített a Massive Attack-kel és Björkkel, nekünk pedig segített összerakni a Hold Me, Thrill Me, Kiss Me, Kill Me-t a Batman-filmzenéhez. Elég komoly kis csapatot hoztunk össze, és nem volt egyszerű ennyi különböző vélemény közös nevezőjét megtalálni.
BONO: Őszintén élveztük az életet, és talán lassan, észrevétlenül elfelejtettük, mennyire keményen kell ahhoz dolgoznunk, hogy összehozzunk egy jó lemezt. Olyan, mintha a villámot próbálnád elkapni. Egy pillanatra sem hagyhatod fel a hajszát. Spontaneitásra van szükség. Rendkívül fárasztó. Hosszú órákon át kell pihenés nélkül koncentrálnod. És ezt akár el is felejtheted, ha már egy ideje nem csináltál ilyesmit.
ADAM: Az új stúdiónkban dolgoztunk, amelyet a dublini Hanover Quay-n egy régi raktárépületből alakítottunk át. Eredetileg próbateremnek és zenei műhelynek épült, mintsem modern stúdiónak. Egyszerű volt, de nekünk megfelelt.
BONO: Némi zavar támadt akörül, hogy végül is ki az album producere. Howie lelkesedése legyőzhetetlennek tűnt, és mindig jó passzban volt. Mindenkit megnevettetett a környezetében, szellemes megjegyzéseket tett. Nellee Hooper vidám volt, vicces és jól öltözött. A felvételek első napján egy nekem szánt csodaszép narancs-citromsárga csíkos Charvet inggel és a stúdió falára szánt Peter Blake-litográfiával érkezett. Átalakítottunk egy mikrobuszt a mi saját diszkóbuszunkká, felszereltünk hatalmas mélynyomókkal, hangfalakkal és mikrofonnal, és esténként így indultunk közösen bulizni. Olyasvalamit akartunk létrehozni, ami tükrözi az életünket, a család örömét, de az éjszakázás és a reflektorfények mámorát is. Ám az öröm nehezen megragadható dolog, a vidámsággal pedig nem elégedtünk meg. Egyszerűen a lemezen nem sikerült elkapni ezt az érzést. A dalok nem voltak elég jók. A témák megvoltak, a dallamok egy része is, de az egész egyszerűen nem akart elemelkedni a földről. Azt hiszem, azok a felvételek éppen a nagy móka és kacagás-ív leszálló ágában értek minket. Talán akkor kezdtünk ismét belelépni a Föld légkörébe, és a dalszövegek sötét színekkel terítették be ismét a festővásznat. Nellee határozott volt: „Hadd legyek én a kapitány, és nem fogom elhagyni a süllyedő hajót. Ha ti nem, akkor én sem” – kiáltotta, miközben kiugrott. Flood kitartóbbnak bizonyult, mint kellett volna, és o velünk maradt.
EDGE: Nem jött létre a szövegírás és a tánczene nagy színtézise. A két megközelítés valójában két ellenkező irányba cibált minket. Bizonyos szemszögből nézve a Howie-val felvett korai improvizációk tűntek a legsikerültebb daraboknak: frissek, újak és nagyon izgalmasak voltak. De amikor a dalok elkezdtek előbukkanni a ködből, hiányzott belőlük a zenekar személyisége. A dalok dobgépre és a szekvencer basszusára alapultak, és kicsit sterilnek érződtek. Egy U2-szám attól lesz nagyszerű, hogy érezhető rajta az abban a bizonyos időpillanatban összehangoltan dolgozó négy személyiség. Úgyhogy a felvételek során próbáltunk irányt váltani.
BONO: A Pop hangzása az, amikor a U2 ódát próbál írni a klubkultúrához, anélkül, hogy a tánczene eszközeit – a groove-okat, a dobgépeket és a zeneszerkesztő szoftvereket – használná. A ritmusszekció tiltakozott. Én azt gondoltam, belefér mindkét megközelítés, de ok egyáltalán nem akartak elektronikus zenét csinálni. Jogosan rámutattak, hogy nem ez tett minket egyedivé és különlegessé. Utálom, amikor a józanész megakadályozza, hogy végigvigyünk egy remek koncepciót. Az egyik alkalommal, amikor egy igen hosszú és erősen középszerű improvizációt hallgattunk vissza, Nellee odafordult hozzám, és azt mondta: „Hát ez nem a Thriller, mi, Bono?” Akkor kellett volna leállnunk, újraszerveznünk az egészet, és magasabb szinten folytatni a zeneszerzést. De nem így tettünk. És ami még ennél is rosszabb, a menedzserünk rábeszélt minket az elkövethető legszörnyűbb bűnre: lekötötte a turnét. A határidők baljósan közeledtek. Nem volt esélyünk arra, hogy rendesen befelezzük a Popot. Valójában ez a legdrágább demófelvétel a zene történetében.
Innen idézve: Neil McCornick segedelmével nyilatkozik a U2-tagaság önmagukról. Fordította és szerkesztette: Eszenyi Péter, Kiss Borbála Réka. ShowTime Budapest, 2007.
