- Oké, Mr. Osbourne, feltennék önnek egy kérdést – mondta az orvos. – Élt valaha úgynevezett „utcai drogokkal”?
Ez egy új csávó volt, akit akkor kerestem fel, amikor elhatároztam, hogy teljesen tiszta leszek. Közel negyven éven keresztül tintáztam, drogoztam és tömtem magam a legkülönbözőbb tablettákkal, úgyhogy azt gondoltam, érdemes lenne felmérni, milyen károkat okoztam magamnak.
- Hát – feleltem neki. - Egyszer szívtam egy kis füvet.
- Ennyi?
- Igen, ennyi.
A doki tovább birizgált, és nézegette a jegyzeteit. Aztán megállt, és megkérdezte:
- Biztos benne?
- Hát – mondtam. – Nyomtam egy kis speedet is. De az már elég rég volt.
- Szóval csak a fű és egy kis speed?
- Igen, nagyjából.
Csinálta tovább a dolgát, de egy idő után megint megállt.
- Egészen biztos benne, hogy csak fű és speed volt?
- Hát, lehet, hogy párszor felszippantottam némi fehér port is.
- Szóval fű, speed és… néhány csík kokain?
- Igen, nagyjából.
- És biztos ebben?
- Aham…
- Csak szeretnék száz százalé…
- A heroin számít?
- Igen, a heroin számít.
- Ó. Akkor volt heroin is. De csak egyszer vagy kétszer.
- Biztos benne, hogy csak egyszer vagy kétszer került rá sor?
- Ó, hogyne. Kibaszott szar dolog az a heroin. Próbálta?
- Nem.
- Szerintem túl sokat rókázik tőle az ember.
- Igen, az émelygés nagyon intenzív tud lenni.
- Szerintem egy tök felesleges cucc.
- Oké – csattant fel az orvos. – Hagyjuk ezt abba. Van olyan drog, amit nem próbált ki, Mr. Osbourne?
Csend.
- Mr. Osbourne?
- Amiről tudok, azok között nincs.
Megint csend.
Végül aztán a doki megszólalt megint:
- És mi a helyzet az alkohollal? Említette, hogy iszik. Mennyi a napi adagja?
- Ó, hát úgy négy lehet talán. Nahyjából.
- Négy mi? Tudna egy kicsit pontosabban fogalmazni?
- Üveg Hennessy. De attól függ.
- Mitől?
- Hogy mennyi időre dőlök ki két üveg között.
- És csak a Hennessy?
- Hát a sör, az nem számít, nem?
A doki megcsóválta a fejét, felsóhajtott, és elkezdte a szemét masszírozni. Úgy nézett ki, mint aki haza akar menni. Aztán megkérdezte:
- Dohányzik is, Mr. Osbourne?
- Hébe-hóba.
- Milyen meglepő. Megmondaná, naponta mennyit szív el?
- Hát, úgy harminc-egynéhányat.
- Milyen márkát szív?
- Szivart. A cigarettákat nem számolom.
A doki kezdett elfehéredni.
- Mennyi ideje annak, hogy ezt napi szinten csinálja?
- Milyen évet írunk?
- 2004-et.
- Akkor közel negyven éve.
- És van még valami az egészségi állapotával kapcsolatban, amit tudnom kéne?
Nos – kezdtem bele. – Egyszer elütött egy repülőgép. Vagyis majdnem, mindegy. És egyszer egy kvadbalesetben eltörtem a nyakam. Aztán kétszer meghaltam, miközben kómában feküdtem. Huszonnégy óráig voltam AIDS-es. És egy ideig azt hittem, hogy szklerózis multiplexem van, de aztán kiderült, hogy Parkinson-szerű remegésről van szó. Egyszer lenyeltem a fecskendőmet is. Ja, és volt tripperem is párszor. Meg egy-két rohamom, például akkor, amikor bekodeineztem New Yorkban, meg amikor Rohyplont nyomtam Németországban. Ennyi. Már ha nem számoljuk a gyógyszerfüggőségemet.
Az orvos bólogatott.
Aztán megköszörülte a torkát, kioldotta a nyakkendőjét, és azt mondta:
- Egy utolsó kérdésem van már csak, Mr. Osbourne.
- Mondja csak, dokikám.
- Miért van maga még életben.
Innen idézve: Ozzy Osbourne with Chris Ayres: I am Ozzy. Fordította: Bus András és Fencsik Tamás. Cartaphilus Könyvkiadó, 2010.