Bowie rendkívüli hatása azonban korántsem korlátozódott a zene területére. Stílusa a divatra is nagy hatással volt, kis Ziggy Stardustok tömegét keltve életre, akiket nevezhetnénk inkább Ziggy-selejteknek, hamis Ziggy-klónoknak, akik Bowie szépséges kabuki jelmezét tépett-szaggatott pólóra, biztosítótűre, retikülként cipelt teáskannára cserélték. Viszont a klasszikus punk-frizura, a narancssárgára festett, összeborzolt tüskehaj elképzelhetetlen lett volna Bowie 1977-es Ziggyje nélkül. A punk fogta a Bowie-modellt, és egyszerűen kifordította, szabotálta ez eredeti szépségét, és olyanná tette, mintha a kutya szájából rángatták volna elő. A punk vonzalma a bolondos, megbotránkoztató, provokatív művésznevek iránt (Rat Scabies, Jet Black, Johnny Rotten, Poly Styrene, Sid Vicious, Ed Banger, Ari Up) csupán egy újabb megnyilvánulása volt a show-business berkein belül komoly hagyománnyal rendelkező átfazonírozásoknak. Azonban ehhez a legkézenfekvőbb példákat a glam-korszak nyújtotta a maga Alvin Smrdustjával, Gary Glitterével, Ziggy Stardustjával.
A Bowie-imádat átfordulása punkba gyors lefolyású volt. A Bromley-kontingens, ez a középosztálybeli kölkökből álló klikk (olyan későbbi popsztárok tartoztak ide, mint Siouxsie Sioux, Billy Idol és Steve Severin), akiknek a punk felforgató fetisizmusát nagyrészt köszönheti, eredetileg többségében Bowie- és Roxy Music-rajongóból állt, akik csak később lettek punkok. Az 1970-es évek közepének, végének „punk forradalma” a glam rock nihilizmusára is jócskán épített; világuk a Diamond Dog: Hunger Cityjének megvalósulása volt. Az angolok erős hajlama a stilizálásra nagyobb szerepet játszott a punk kialakulásában, mint a munkanélküli-segélyért való sorban állás felett érzett keserűség. A Bowie-rajongóknak pedig központi szerep jutott ebben az információáramlásban.
A hetvenes évek hátralévő részében mind Bowie, mind rajongói nagy hatással voltak a fiatalság stílusára. A laza, sportos holmik elterjedése is a munkásosztálybeli ifjúsági kultúra iránt komoly affınitást mutató stílus újradefiniálásának volt a következménye. Az 1976-os The Man Who Fell The Earth-ben szereplő, düftinkabátos Bowie (akit az 1977-es album, a Low borítóján is viszontláthattunk) a sztárikonográfia már helyén lé/ő elemeivel együtt (szexuális kétértelműség, sci-fi-utalások) ezúttal „prolikompatibilis” modellt kínált, amely például a futballdrukkerek öltözködési stílusa felé is megtalálta az utat.
Bowie villámgyors stílusváltásai az ezerarcú rejtőzködő képzetével gazdagították az ifjúsági kultúrát, és ez sokak számára nem kis vonzerővel bírt. Sőt a Bowie-srácok és Bowie-csajok talán egészében a fiatalok újfajta csoportjainak emblematikus képviselői voltak. Bowie hatása az ifiúsági kultúrára abban állt, hogy megmutatta, az emberek egyéni stílusa folyamatosan változik. Oelőtte a legtöbb rockzenei ikont egy bizonyos külső megjelenéshez kötötték; gondoljunk itt a Presley-frizurára vagy Lou Reed bőrszerkójára és napszemüvegére. Ami azt illeti, a legtöbb ifjúsági csoportosulás – igen féltékenyen – a ruházkodáson keresztül határozta meg Önmagát. A mod, rocker, skinhead és suedehead külső meglehetősen egyenruhaszerűvé vált, amelynek egyik meghatározó eleme épp az volt, hogy az idők folyamán lényegében változatlan maradt. Viszont a Bowie-rajongók és majdnem minden őket követő, fiatalokból álló csoport azt sugallta, hogy a határok bizonytalanok is lehetnek, a stílusok összeolvadhatnak. Peter Yorke 1980-ban arra a következtetésre jutott, hogy Bowie és a punk után „a srácok öltözködése összezavarja az embert, mivel a tizenévesek stílusa jelentősen átalakult. Minden egyes valódi tizenéves stíluscsoportra, amelyik tényleg számít, jut egy árnyékcsoport, akik stílusjegyeiket lekoppintják, megkaparintják, ironizálnak vele, feltuningolják – belőlük viszont hiányzik az adott öltözékhez illő szellemiség.”
Innen idézve: David Buckley: Strange Fascination. David Bowie / The Definitive Story. Fordította: Vizi Katalin. Cartaphilus Könyvkiadó, 2010.