Guns ’n’ Roses-beli klónja, Slash keservesen döbbent rá arra, menynyire fontos ez a szám Richards számára. Keith szeretetteljesen babusgatta a dalt Pierre de Beauport-tal és Charlie-val, és még Ronnie-nak sem engedte meg, hogy játsszon benne. Egy este Slash ott ült Wooddal a stúdióban, és mindketten azt figyelték, amint Keith egy playbacket hallgat. Ám amikor a dal végén Slash előrehajolt, és megtörve a csendet buzgón ecsetelni kezdte, milyen bluesos részt toldana a szám végére, Don Was [a producer] ledermedt. Ő tudta, hogy egy efféle megjegyzés hatására könnyen kirobban a Rolling Stones kifelé kemény, ám belül érzékeny, némelyek szerint immár egyenesen misztikus géniusza. Was megesküdött volna, hogy embertelen, sugárzó fekete villanást látott Keith szemében, miközben könyörtelenül, kifürkészhetetlenül, megvetően meredt szerencsétlen Slashre. Ám Keith végül csak annyit vetett oda: „Kedvellek, kölyök, de jobb, ha meghúzod magad. Közelébe ne gyere ennek a kibaszott számnak.”
Miután fojtott hangon elmorzsolt még néhány szót a teremben lévő „gitárostanoncokról”, Richards elfordult, és ismét beletemetkezett a munkába. „Keith nem az az ember, aki palástolja az érzéseit – mutatott rá Was. – A legcsekélyebb kétséget sem hagyta afelől, hogy nem tetszik neki a javaslat. Nagyon pontosan tudta, hogy mit akar csinálni a felvételen.”
Innen idézve: Victor Bockris: Keith Richards. Fordította: Tomori Gábor. Cartaphilus Könyvkiadó, 2007.
