Amerikában a Damned soha nem számított többnek kellően nagy rajongótáború kultuszzenekarnál, Angliában viszont sokkal híresebbek voltak. Ők voltak az igazi punk zenekar, nem a Sex Pistols. A Sex Pistols nagyszerű rock ’n’ roll banda volt, de csak ennyi, és semmi több. Tulajdonképpen én adtam néhány basszusgitár leckét Sid Viciousnek – feljött hozzám és azt mondta: – Hé, Lemmy, taníts meg basszusozni! – Mire azt teleltem: – Rendben, Sid. – De három nap után ezt kellett mondanom neki: – Sid, te nem tudsz basszusozni. – Igen, tudom – mondta, majd teljesen depressziós lett, és elment. Aztán egy pár hónap múlva találkoztam vele a Speakeasyben, ahol megszólított: – Hé, Lemmy, találd ki, mi történt! A Pistolsban vagyok! – Ezt hogy érted? – kérdeztem. – Én vagyok a Pistols basszusgitárosa! – mondta. – Óriási, mi? – Te nem is tudsz basszusozni, Sid. – Igen, igen, tudom, de akkor is benne vagyok a kibaszott Pistolsban! – Steve Jones megtanította az alap bumm-bumm-bumm-bumm-ra. Mindössze ennyit kellett csinálnia, tényleg. Bármi, ami ennél összetettebb volt, azt Steve, vagy Glen Matlock játszotta fel az albumon. Sid ennyire benne akart lenni egy punkzenekarban. Három hétig játszott egy Flowers of Romance nevű bandában, és kábé három napig a Siouxsie and the Bansheesben – mindenkire rá tudta tukmálni magát. De imázs szempontjából tényleg nagyon jó volt. Tökéletes – a pokolba is, a Pistolsnál is Pistolsabb volt, ha a külső szempontjából nézted!
Habár szart se tudott basszusgitározni, Sid elég rendes fickó volt. Egészen jó haverok lettünk, Ó viszont mindenfele verekedésbe belekeveredett. Egy este a Marquee-ban összeverekedett Bruce Foxtonnal, a Jam basszusgitárosával, és Bruce belevágott egy törött poharat az arcába. A Wardour Street-en sétáltam a Speakeasy fele, és még égtek a fények a Marquee-ban, úgyhogy bekukkantottam – tudod, hátha találok ott valami csajt –, és ott volt Bruce, azt mondogatta: – Bassza meg –, meg ilyesmiket. Kérdeztem: – Mi újság –, ő meg azt válaszolta: – Épp most vágtam Sidet össze egy pohárral. – Mondtam neki: – Biztos vagyok benne, hogy megvágtad, mert különben még mindig itt ugrálna rajtad. – Aggódott, hogy komoly sérülést okozott neki, úgyhogy bementem a Speakbe – ahol ilyen moziszékek voltak a színpad előtt egy ideig, és Sid pont középen ült, egyedül. Tehát odamentem hozza és megkérdeztem: – Mi újság van, Sid? – A faszfej elintézett – mondta, és tényleg egy kibaszott háromszögletű vágás éktelenkedett az arcán. - Itt maradsz, ugye, amíg jobban leszek – ígértette meg velem, de soha többé nem próbált nekimenni Bruce-nak.
Egyszer megpróbált bevinni egy pipit a vécére ezt-azt csinálni vele, és ez a hatalmas máltai kidobó, aki tényleg nehézfiú volt, azt monda neki: – Nem mehettek be oda! – Sid pedig azonnal nekiment! Azelőtt még soha nem láttam ilyet – a szivar lent volt a padlón, a könyökével hátrafelé evezett felfelé a lépcsőn, megrettenve, mert ez a kibaszott teniszcipős fogpiszkáló a szart is kirugdosta belőle. A fickó nem tudta, mihez kezdjen – Sid kibaszottul halálra rémítette! Na mindegy, ennyit a punk korszakról.
Tehát szeretem a Pistolst, habár ahogy említettem, valójában rock ’n’ roll banda voltak. Viszont az igazat megvallva sohasem szerettem a Clasht. Joe Strummer jobb volt a 101-ers nevű bandában, ami a Clash előtti zenekara volt. Ha punkról volt szó, a Damned volt az igazi. Soha nem sikerült tökéletesen összehozniuk a dolgot, de nagyon viccesek voltak. Dave Vanian nem tudott énekelni, egyik gitáros sem tudott gitározni, és a dobos, Rat Scabies csak sodródott együtt az egésszel. De mindannyian kibaszottul őrültek voltak – úgy értem, komolyan orvosi segítségre lett volna szükségük. Egyszer mi voltunk az előzenekaruk a Roundhouse-ban az Advertsszel. És a show kezdetén Captain Sensible – nesze nektek egy igazi dühöngő örült – kijött rózsaszínű balettszoknyában, neccharisnyában, szegecsekkel kivert csizmában, ebben a nagy, szárnyas napszemüvegben, narancssárga hajjal. A punkok pedig köpködtek feléjük, és a buli végére a zenekar ilyen zöld takonnyal kevert nyálon korcsolyázott végig a színpadon. Úsztak benne. Aztán Captain teljesen levetkőzött... természetesen ezt majdnem minden bulin megtette. Amikor egy másik londoni klubban, a Rainbowban játszottak, lehugyozta az első sort, A közönség székekkel kezdte el dobálni, Ő pedig visszadobálta azokat – miközben végighugyozta a saját lábát, rögtön hozzá kell, hogy tegyem. Tipikus punk-koncert a hetvenes évek közepétől – meg egy kis ráadás.
Akárhogy is, az évek során jobban összejöttem velük. Rattel a Dingwallsban ismerkedtem meg. A bárpultnál ültem, amikor ez a bőrfejű csirkefogó Odajött mögém, és azt mondta: – Hé, te a kibaszott Lemmy vagy, ugye?
Mire én: Ja, az vagyok, bazmeg.
- Igen? Azt hiszed magadról, bazmeg, hogy rocksztár vagy, vagy mi? – érdeklődött a kis szemétláda.
-Nem – mondtam –, te hiszed azt. Ezért beszélgetsz most velem.
- Tiszta sor – rándította meg a vállát. – Meghívlak egy italra.
A Damned kiszállt egy időre a bizniszből, miután Brian James távozott a zenekarból. Aztán amikor újjáalakultak, Captain gitározni akart. Valószínűleg az ő ötlete volt, hogy beálljak basszusozni egy bulira a londoni Electric Ballroomban. Doomednak nevezték el magukat arra a koncertre, de Damnedként tértek vissza nem sokkal ezután. Körülbelül öt óránk volt próbálni. Megtanultam tizenegy dalukat, ők meg megtanultak egyet az enyéim közül, amit aztán kurvára elbasztak n színpadon. Tulajdonképpen nem is kellett volna belemennem, hogy elnyomjuk valamelyik számomat. De mulatságos volt ezekkel a fiúkkal eljátszani.
Innen idézve: Lemmy Kilmister és Janiss Garza: Fehércsíkláz (Eredetileg: White Line Fever). Fordította: Szőllősi Róbert. Cartaphilus Könyvkiadó, 2007.
