Joe Perry: A szemünk előtt pusztultak el; felmentek a színpadra, a közönség pedig távozott. A New York Dolls elképesztően nézett ki, de közép-nyugaton vagy Floridában ez nem hatotta meg a srácokat. Jómagam imádtam a bandát, és a belőlük áradó páratlan rock ’n’ roll energiát, de attól tartok, ők igazából leszarták az egészet. New Yorkon kívül senki sem értette őket, ők pedig semmit sem tettek annak érdekében, hogy megnyerjék a vidéki közönséget. A chicagói srácoknak nem jött be az a fura transzvesztita-image, amit David Bowie esetében még épp el tudtak fogadni a tökéletes dalainak köszönhetően. A Dolls kizárólag a New York-i kis klubok világában tudott létezni, ahol megkapta a szükséges tetszésnyilvánítást; azon kívül viszont olyan volt, mint egy partra vetett hal. Nem játszottak jól, igazság szerint még a hangszereiket sem tudták rendesen behangolni, így aztán mindenhol hűvös fogadtatásban részesültek. Ráadásul rendszeresen megvárakoztatták a közönséget, és a sztárallűrjeikkel is kikészítettek mindenkit. Nem kezdték például el a műsort addig, amíg nem kaptak egy láda pezsgőt. Amikor Chicagóban, a kiadójuk (Mercury) székhelyén játszottunk, még a szokásosnál is gyengébben muzsikáltak. Szinte helyettük szégyelltük magunkat. Kínszenvedés volt látni a hanyatlásukat, mert amúgy imádtuk őket és a vagányságukat.

És ami a legfurcsább mindezek ellenére a szaksajtó rajongott értük. Ami persze rohadtul bosszantott minket. Nem értettük, hogy miért őket ajnározzak ennyire, amikor még a lemezeik sem fogynak. Mi a francért voltak annyira rájuk kattanva az újságírók?

Hát azért, mert David Johansen, az énekesük, Andy Warhol baráti körébe tartozott, és ismerte David Bowie-t is. A legvagányabb arcok egyikének számított, és ezt tudta is jól magáról. Minket meg teljesen lenézett. Egyik koncertünkön az embereink hallották, amint David és a felesége, Cyrina Foxe kiröhögik és tanyasi suttyónak nevezik Stevent.

Először láthattuk közelről, hogy tesznek tönkre egy bandát a drogok. Az eredeti dobosuk túllőtte magát Londonban. A gitárosuk, Johnny Thunders heroinfüggő volt. Ha elfogyott az anyag, még a gitárját is odaadta érte. Meg is állapítottam magamban: „Én sose leszek ilyen.” A basszusgitárosuk, Arthur Kane volt az első valódi alkoholista, akivel találkoztam; gyakorlatilag brandyn élt. Emlékszem, valahol Floridában egy szakadt pólóban, rózsaszín spandexnadrágban és magassarkúban ténfergett az italbolt előtt a nyitásra várva, hogy végre megkapja a reggeli piáját. Hozzájuk képest mi majd kicsattantunk az egészségtől.

Ha elfogyott az anyag, lemondtak az aktuális koncertet, hogy hazarepülhessenek New Yorkba feltankolni a készletet. Legfeljebb egy hétig bírták ki lerobbanás nélkül a turnét. Johnny és a dobosuk azért utazott haza New Yorkba a turné kellős közepén, mert „kimerültek.” Na persze.

Innen idézve: Aerosmith with Stephen Davis: Walk This Way. Fordította: Tímár Attila. Cartaphilus Könyvkiadó, 2008.