JACK DOUGLAS: Amikor megtudtam, hogy John Lennon a Plant stúdióba jön, hogy felvegye az Imagine-t, sikerült bekavarni magam hangmérnökasszisztensnek; John ugyanis napi huszonnégy órán át, egyszerre két felvevő-helyiségben akart dolgozni. Akkorra már egy csomó rögzített anyaga volt, de hiányzott a vokál, és még az extrákat is rá kellett pakolni. Az egyik felvevőhelyiségben Roy Cecalla, a másikban Shelly Yakus és én dolgoztunk. A producer Phil Spector volt. Bár bálványoztam az Öreget, komoly csalódást okozott nekem. Gyakorlatilag csak aludni járt a stúdióba; időnként felriadt, kiadta az ukázt, hogy „több visszhangot rá!”, és azonnal visszaaludt. A nap végén a testőrei cipelték ki a limuzinjába. John Lennon és Roy Cecalla voltak a lemez tényleges producerei.
John Lennon olyan fickó volt, akinek a társaságában azonnal jól érezted magad. Fiatal Beatles-rajongóként arról ábrándoztam, hogy ők a barátaim. LSD-t vettem be, és úgy hallgattam a White Albumot, közben pedig azt éreztem, képes vagyok kommunikálni velük és a producerükkel, George Martinnal. Úgyhogy marha idegesen készültem első találkozásomra John Lennonnal. Először Yoko jelent meg a stúdióban, és épp olyan paranoiás őrült volt, mint amilyennek képzeltem. Majd összeszartam magam tőle, ahogy bejött, rám nézett és azt sziszegte: „Te ki vagy?” Ezzel szemben amikor John megérkezett, lazán köszönt, mindenkinek külön bemutatkozott, végigkérdezte, ki mit csinál és felvázolta az elképzeléseit. Alaposan megkönnyebbültünk, és munkához láttunk.
Három napja dolgoztunk már együtt, amikor elmeséltem neki liverpooli kalandjainkat.* Meglepve mért végig, mintha most látna először, ugyanis emlékezett a rólunk szóló újságcikkekre. „Idióta jenkik! Baszki, és tényleg te voltál az a srác?” Ezután akárhányszor csak rám nézett, mindig elnevette magát. Szerintem, aki valaha is hallotta igazi, szívből jövő nevetését, sosem felejti el azt.
A későbbiekben annyira összebarátkoztunk, hogy kérésére elkísértem mindenfelé a városban. Ekkoriban ugyanis még nem nagyon ismerte New Yorkot, és tartott egy kicsit a rajongóktól. Amúgy imádta a várost, a Bank Streeten lakott egy alagsori lakásban, amelynek ajtaja egyenesen a forgalmas utcára nyílott. Esténként együtt mentünk bulizni. Egyszer egy Living Theater nevű, avantgárd klubban buliztunk, amikor egy lány arról fecsegett, hogy a közelgő forradalom során simán képes lenne embereket ölni. John előszedett egy kést, villámgyorsan a lány torkának szegezte: „Képes lennél végezni valakivel?” Most először láthattam John személyiségének másik oldalát, és mondhatom, kurvára ijesztő volt. Teljesen begőzölt, úgy kellett kimenekítenem a klubból.
Úgy összebarátkoztunk, hogy felajánlotta, legyek Yoko lemezeinek is a hangmérnöke. Mondtam neki, hogy benne vagyok, ha ő lesz a producer. Úgyhogy dolgoztam egy kicsit a Flyon, az Approximately Infinite Universe-n és még jó néhány lemezén. Minden jól ment, amíg egy nap a stúdióban Yoko éppen a védjegyévé vált tipikus jódlihangot produkálta, én meg nem bírtam tovább. Biztos a képemre volt írva, mit gondolok róla, mert ahogy John meglátta az arckifejezésem, kirobbant belőle a nevetés. Szabályos röhögőgörcsöt kapott, a feje fel-alá rázkódott a keverőpulton, miközben odabent a felesége két lábon járó légvédelmi szirénaként sikítozott. John megpróbálta visszafojtani, leplezni a nevetését, de aztán én sem bírtam tovább, és mindketten a pult alá röhögtük magunkat. Az eset következményeként Yoko a továbbiakban kitiltotta Johnt a stúdióból.
* JACK DOUGLAS: Bronxban születtem, és a New Yorktól északra fekvő Rockland megyében nőttem fel. Némiképp hasonlóak tehát a gyökereim, mint Stevennek és Joey Kramernek. Kiskoromban tanultam zongorázni, klasszikus gitáron is játszottam, középiskolában pedig megismerkedtem a zeneelmélettel. Folkot játszottam, és zenészként részt vettem Robert Kennedy 1964-C8 szenátusi kampányában. A Tappan Zee gimnáziumban néhány folkrajongóval alapítottam egy zenekart, amit Talismennek hívtunk. Menedzserünk is volt, és részben ugyanazokban a klubokban játszottunk, amelyekben Steven is megfordult a bandáival.
1965 decemberében aztán Eddie Leonetti barátom és én úgy döntöttünk, hogy muszáj eljutnunk Liverpoolba, a Beatles- és a Mersey-hangzás hazájába. Elcsíptünk egy Európába tartó teherhajót, amely tele volt banánnal és pókokkal. Esténként a tiszteket és a legénységet szórakoztattuk. Kábé huszonhat napot kellett eltöltenünk erős decemberi szélben az Atlanti-óceán északi felén. Megálltunk Belfastban, Dublinban és Glasgow-ban is, hogy banánt rakodjanak le a hajótól. Végre-valahára megérkeztünk Liverpoolba. A hajót ellenőrző határőrök két tetves jenki kölyökkel találták magukat szembe, akik Les Paulokkal a hónuk alatt és néhány kisméretű erősítővel a kezükben álltak Ott, viszont munkavállalási engedélynek még hírét sem hallották. „Hogy van-e jegyünk visszafelé? Minek kéne az nekünk? Még csak most érkeztünk!”
Mire csak csóválták a fejüket hitetlenkedve, és közölték velünk, hogy nem engedhetnek be minket Liverpoolba, ráadásul deportáltként fognak kezelni bennünket, ami annyit jelent, hogy a hajón kell maradnunk őrizetben egészen addig, amíg az a liverpooli kikötőben horgonyoz. Első éjszaka elszöktem a hajóról. „Eddie, muszáj fedezned. Rá fogok jönni, hogyan jussunk ki innen.”
Sikerült is ellógnom. Véletlenül pont aznap jelent meg a Rubber Soul, másnap pedig a Beatles hazalátogatott Liverpoolba egy koncertre; így az egész város Beatle-mániában égett. Ennél többet nem is kívánhattam volna. Bementem egy lemezboltba, hogy megvegyem a Rubber Soult: a zsúfolt üzletben mindenki fejhallgatókon hallgatta a zenét. Én is így tettem: az első szám a „Drive My Car” volt. (Az Egyesült Államokban a lemez egy másik változatát adták ki.) Teljesen beindultam: egy új Beatles-lemez, amely ráadásul mérföldkő lett a karrierjükben! Csak az járt a fejemben, hogy muszáj Liverpoolban maradnom.
Ahogy róttam az utcákat, egyszer csak megláttam a Liverpool Daily New szerkesztőségét. Bementem, és bekéredzkedtem a főszerkesztőhöz, akinek elmagyaráztam a helyzetünket: jenkikként a kikötőben ragadtunk. Azonnal ráharapott a sztorira: „Ide az emberek nem jönnek mondta. – Innen mindenki csak le akar lépni.”
Éjszakára visszalopóztam a hajóra. Mivel az egyik matróznak volt egy lemezjátszója, egész éjjel a Rubber Soulra buliztunk. Másnap egy tucat újságíró jelent meg a kikötőben, mind a sztorinkra volt kíváncsi. Riporterek Londonból, Észak-Angliából, Skóciából. A következő nap a Beatles is a városba érkezett, és a papírforma szerint minden címlapra az ő képüknek kellett volna kerülnie. Ehhez képest Eddie Leonetti és én vigyorogtunk az összes újság első oldaláról. Nem állt szándékunkban, mégis sikerült a Beatlest háttérbe szorítani, ráadásul a saját szülővárosukban! Egy nappal később már rajongóink is voltak: tini lányok transzparensekkel vonultak fel a kikötőben. Végül azzal a feltétellel engedtek belépni az Egyesült Királyság területére, hogy hazaküldjük a gitárjainkat, nehogy munkát tudjunk vállalni. Így aztán Liverpoolban maradtunk, szereztünk gitárokat, és szinte azonnal beszálltunk egy Richmond Group nevű bandába. Körülbelül hat hónapot tölthettünk ott; akkor valaki beköpött, kijött hozzánk a bevándorlási hivatal, átszállítottak Londonba, majd kiutasítottak az országból.
Innen idézve: Aerosmith with Stephen Davis: Walk This Way. Fordította: Tímár Attila. Cartaphilus Könyvkiadó, 2008.