Egy vacsoraösszejövetelen, mikor a ház asszonya meghallotta, hogy Jules Massenet dicséri Reyert, megjegyezte, hogy milyen nagylelkű dolog ez a részéről. Mert, mint mondta:
- Reyer mindig lekicsinylően nyilatkozik önről.
- De kedves hölgyem – hangzott a válasz –, tudja, hogy milyen javíthatatlan hazudozók vagyunk mindketten.
****
Hans von Bülow Beethoven Kilencedikjének nagyszerű hamburgi előadása után határozott mozdulattal leállította a tapsot:
- Önökhöz hasonlóan én is megrendültem, és meghat, hogy milyen lelkesen fogadták ezt a zseniális művet. Őszinte vágyukkal összhangban, ezennel megismétlem itt és most az egészet.
Néhányan elindultak a kijárat felé, mire a legnagyobb udvariassággal mindenkit megkért, hogy maradjon a helyén. Az ajtókat, mint elmondta, bezáratta.
****
Egy hölgy megkérte vendéglátóját, hogy mutassa őt be a jeles férfiúnak. Amikor ez megtörtént, így kezdte a beszélgetést Bülow-val:
- Ugye, ön ismeri Wagner urat?
- Hogyne, hölgyem – felelte Bülow mély meghajlással és rezzenéstelen arccal. – Ő a feleségem férje. [Wagner elszerette Bülowtól a feleségét.]
****
Brucknernek volt egy Mops nevű, elhízott, korcs kutyácskája. Mikor elsietett ebédelni, mi nála maradtunk a szendvicseinkkel és az ebbel. Elhatároztuk, hogy egy tréfával örömet szerzünk a tanár úrnak. Ennek érdekében a távollétében eljátszottunk egy Wagner-motívumot, és közben ütöttük, kergettük a kutyáját. Aztán Bruckner Te deum-át kezdtük játszani, és közben enni adtunk Mopsnak. Rövid idő alatt láthatóan megkedvelte a Te Deum-ot. Miután eléggé beidomítottuk, úgy éreztük, eljött a tréfa ideje.
Mikor egy nap visszajött az ebédből, így szóltunk Brucknerhez:
- Tanár úr! Tudjuk, hogy milyen nagyra tartja Wagnert, de a mi nézetünk szerint még csak össze sem lehet hasonlítani önnel. Még egy kutya is pontosan érzi a különbséget.
A mi jámbor tanárunk elpirult. Azt gondolta, komolyan beszélünk. Megrótt bennünket, és teljes tisztelettel kifejtette, hogy kétségbevonhatatlanul Wagner a kor legnagyobb zeneszerzője. Azért kíváncsiság is volt benne, és megkérdezte, mit értünk azon, hogy még egy kutya is érzékeli a különbséget.
Erre a pillanatra vártunk. Eljátszottuk a Wagner-motívumot – Mops nyüszítve menekült a szobából. Aztán elkezdtük Bruckner Te Deum-ját – a kutya széles vigyorral visszajött, a farkát csóválta, és várakozóan felágaskodott. Bruckner meg volt hatva.
****
Mihail Ivanovics Glinke: A feleségem olyan asszony volt, akinek a pompa, a bálok, a hintók, a lovak, az öltözködés meg a többi ilyesmi volt a mindene. Nem nagyon vonzódott a zenéhez, jobban mondva, néhány könnyű románcon kívül semmit nem fogadott be. Ami egy kicsit is emelkedett, költői volt, az lepergett róla. Csak egy példa Maria Petrovna zene iránti közönyére: amikor 1835-ben az Ivan Szuszanyin-t kezdtem írni, arról panaszkodott a nénikémnek, hogy kottapapírra költöm a pénzünket!
****
Hector Berlioz mellett ülő koncertlátogató arra lett figyelmes, hogy a könnyeivel küszködik Beethoven szimfóniájának hallgatása közben, és kedvesen megkérdezte:
- Úgy tűnik, nagyon megrendült, uram. Nem tenné jobban, ha visszavonulna egy kicsit?
- Miért, hát úgy festek én, mint aki szórakozni jött?! – felelte nyersen Berlioz.
****
Berlioz: Cherubini Ali babájának bemutatóján ültem; ez volt a leghíresebb, leggyengébb dolog, amit valaha írt.
Az első felvonás vége felé, amikor már belefáradtam, hogy semmi érdekeset nem hallok, elrikkantottam magam: – 20 frank annak, aki egy ötletre bukkan!
A második felvonás közepén emeltem a tétet: – 40 frank egy ötletért!
A fináléhoz közeledve: – 80 frank egy ötletért!
A darab végén ezzel a megjegyzéssel álltam fel: – A nemjóját, feladom. Ehhez én nem vagyok elég gazdag!
****
Gaetano Donizetti, amikor megkérdezték, melyik operáját tartja legjobbnak, habozás nélkül így válaszolt:
- Honnan tudnám? A szülőhöz mindig a legkevésbé sikerült gyereke áll a legközelebb, és nekem oly sok van belőlük.
****
Sir Charles Halle: Az egyik kiválóság, akivel 1840/41-ben többször is találkoztam, Donizetti volt. Derék, szeretetreméltó, finom és elegáns, mint a legtöbb zenéje. Még fiatalember, de olyan termékeny, hogy már vagy negyven operát írt. Emlékszem, amikor Rossiniről beszélgettünk, és megkérdeztem, igaz-e, hogy két hét alatt komponálta A sevillai borbély-t, így válaszolt:
- El tudom képzelni. Mindig is a világ lustája volt!
Bevallom, ámultan hallgattam, hogy valaki két hetet időpocsékolásnak tart egy opera megírására.
****
Az egyik esten, amelyet a szentpétervári udvarban adott – ahol mindig nagyon jól fogadták –, Miklós cár, aki nem volt nagy zenebarát, szóba elegyedett egy hölggyel, és nem törődve Liszt játékával, igen hangosan beszélt. Liszt hirtelen abbahagyta a zongorázást, és otthagyta a hangszert.
- Miért fejezte be a játékot?
- Amikor az uralkodó beszél, mindenki másnak hallgatni kell – hangzott az elmés válasz.
Innen idézve: Norman Lebrecht: A komolyzene anekdotakincse. Fordította: Szilágyi Mihály. Európa Könyvkiadó, 2002.