Ha a Led Zeppelin kissé korábban el nem készíti első két (római számokkal jelölt) albumát, ma nyilvánvalóan a Deep Purple-t tartanánk a hard rock műfaj megteremtőinek. De elkészítették! Igaz, a műfaj nem volt előzmény nélküli, hiszen ebbe a kategóriába sorolhatjuk az időközben megszűnt Creamet és a fiatalon elhunyt Hendrixet is. Tény, hogy a Beatles utáni időszak évekre meghatározó új rock and roll-irányzata a 60-as évek legvégétől indult útjára, s e kezdet legnagyobb hatású zenekara a Zeppelin volt. Erről nem is lehet vita, annak fényében, hogy tudjuk, maga Blackmore is az első egy-két Zeppelin-album meghallgatása után érezte úgy, ez az az út, amit ő maga is követni szeretne. Utóbb, sajnos, minden zenekarra, amely kemény gitárriffekre alapuló zenét játszott, a heavy metal jelzőt aggatták rá. (Lord: „A nyolcvanas évek elejéig nem is hallottam a heavy metal kifejezést.” Megjegyzem, én sem.) Ez utóbb egyúttal degradálta is a műfajt, mert a heavy követői sokkal inkább a Black Sabbath első lemezeinek nyomain indultak el, Tony Iommi kétségtelenül fémesen szóló gitárjátékának gyenge követőiként. A zenei tudás, az ötlet, az újítás azonban – tisztelet a kivételnek – az utódokból jórészt hiányzott; a lényeg az volt, hogy bőgjön a gitár, üvöltsön az énekes, lehetőleg tökig nyitott ingben, szőrös mellel, hátközépig érő loboncos hajjal, a dobos izzadó baromként csépelje a fantáziátlan, egyhangú ritmust.
Ha már a vitatható kijelentéseknél tartunk, azt is meg kell jegyeznem, hogy szerintem a hard rockot – Zeppelin ide vagy oda – mégiscsak a Purple fejlesztette a tökéletességre és e folyamat legfőbb letéteményese Ritchie Blackmore. Az első három Deep Purple-albumot – habár sem muzsikusként, sem szerzőként nem volt egyeduralkodó – Lord elképzelései határozták meg. (Ha nem kedvelném annyira Lordot, azt is mondhatnám, az volt a legfőbb baj, hogy túl sok elképzelése nem volt.) Más szavakkal, miközben Blackmore az útját keresete, Lord egyhelyben állt (de azt legalább nagyon jól csinálta). A fordulat akkor következett be, amikor Blackmore ráébredt, merre is akar továbbhaladni; gitárjátéka, szerzői kvalitásai egyre jobban kiforrtak és zenei téren gyakorlatilag ő vette át a Purple irányítását. Hogy miért inkább Purple, mint Zeppelin? Most megint nagyon meglepőt mondok: nagyon leegyszerűsítve, a két zenekar között pont egy „Lordnyi” különbség volt. A Zeppelin két lábon állt: Jimmy Page blues indíttatású gitárjátékén és Robert Plant csodálatos hangján (hogy aztán hosszú szőke fürtjeivel, csupaszra tárt mellével, színpadi mozgásával afféle korabeli szexszimbólummá is vált, más kérdés). A Purple ezzel szemben három sarokkövön nyugodott: Blackmore rock and roll alapozású gitárján, Lord Hammond orgonájának összetéveszthetetlen hangzásán és Gillian nem különben csodálatos énekén. Paice és Bonham mindketten kategóriákon felüli, irányzatteremtő dobosok, de Glover és John Paul Jones is egyenrangúnak tekinthetőek a ritmusszekcióban (Glover javára szól, hogy ő a dal- és szövegírásból is kivette a részét, Jones alkalmankénti billentyűzése gyakorlatilag elhanyagolható, sokadrangú szempont a Zeppelin zenéjében).
Innen idézve: Németh Géza: Blackmore. Flaccus Kiadó, 2007.