Tíz év távlatából. A mai napot válogatással kezdtem. Újságcikkek, fényképek halmaza. Szinte hihetetlen a mennyiség. Nem valószínű, hogy akár egyetlen zenekarról is ennyi cikket írtak volna, mint a Piramisról. Néztem az újságírók nevét. Na és persze a cikkek hangulatát. Három-négy figura – Mola György, Sebők János, Galla Miklós, aki „rockzenész” is volt –, na és Czippán György, a többarcú, úgy látszik, arra tette fel az életét, hogy mocskolódjon, gúnyolódjon. Évről évre, lapról lapra, cikkről cikkre. Mindegy, miről szól a cikk, zenéről, társadalmi megmozdulásról. Úgy tűnik, van egy, kifejezetten a Piramisnak és személyemnek szóló tolltípus ezektől a figuráktól, valamilyen méregzöld tintával. Ezt használják. Ez van rendszeresítve. Vélemény- és hangulatformálás évről évre. Több százezer példányban büntetlenül, sőt még pénzt is kapnak érte. Sőt van, akik könyvet írnak (ja, hogy én is? Valahol csak el kell mondanom ezeket a dolgokat, nem?), és persze a mindentudó rockszakértő pózában tetszelegnek. Egy mázlijuk van, hogy tudnak írni, és így még némi hitele is van a dolognak. Hogy pénzt kapnak érte? Jogos, de ugyanakkor vád hátán vád az elüzletiesedett rockzenéről, a pénzcentrikusságról.
Egy közülük vajon miért rágja le csontjairól a húst ki tudja, hányadszor, hányadik bőrt húzva le rókájáról? Na nem a pénzért! Hát miért? Valószínűleg a profitot befizetik az árvák javára rendezett vacsorára. Komolyra fordítva a szót, büntetlenül, hivatali pozícióval megtámogatva lehet hangulatot, közízlést formálni az általuk kívánt irányba.
[…]
Elolvastam ezeket a könyveket, készültem is belőlük! Félreinformálás, rosszindulattal párosítva! Ez is egy nevetségesen egyszerű ötlet, de aki elszenvedi, az már nem annyira tud rajta szórakozni! Ezek viszont tisztában voltak azzal, hogy sajnos az írott szónak mindig volt és van is súlya, tömegeket mozgósító ereje. Tudják mindazok, akik ezt kihasználva próbálták manipulálni az olvasóikat, hiszen 75%-uk kérdőjelek nélkül hisz bennük, elfogadja híreiket. Ráadásul ezek a figurák nem is éltek benne az egészben, csak mint az akváriumból a halak, tátogva nézték az élet pezsgését. Mert ugyebár van, aki halnak születik. Az azóta „komoly” könyvíróvá avanzsált arc egy időben nálam itta a Napóleon konyakokat, és zsákszámra vette fel kazettára a rockzene felépítettségére, stílusaira, nagyobb eseményeire vonatkozó észrevételeimet, elbeszéléseimet, később mindezeket a magáénak tulajdonítva, ő a „nagy öreg”, Sebők János. Jó ital a Napóleon, kisfiam? Én is szeretem, módjával. Mindegy, ennyit egyelőre a téves információkról és informátorokról. Ez is egy korrajz, tükörkép. Biztos sok hasonszőrű kolléga érez így. Csak valamiért kussol. Úgy érzem viszont, hogy ki kell mondani: ki kell mondani, mert ha nem, megrohadsz belül. Márpedig rohadtul élni nem lehet. Legalábbis nem sokáig.
Innen idézve: Som Lajos: Piramis-vádirat. Kacsa könyvek, 1989.
