Megjegyeztem, hogy Axl zenei érdeklődési köre jóval szélesebb, mintsem azt az ember elvárná egy átlagos heavy metal énekestől. „Kibaszottul remélem is, hogy ez a helyzet” – mosolygott savanyúan. Kisebb játékként arra kértem, hogy válasszon ki három számot fiatalkorából, amelyek – valamilyen oknál fogva – a leginkább jellemzik zenei ízlését. Esetleg formálták is valamennyire.
Elgondolkodott egy pillanatig, majd beleegyezett a dologba. Elsőként a D’Ya Maker-t választotta, egy ritka Led Zeppelin sikerszámot a csapat 1973-as Houses Of The Holy albumáról. Axl beismerte, hogy egészen beszélgetésünkig fogalma sem volt a szám címének helyes kiejtéséről. Én világosítottam fel, hogy a cím voltaképp egy szójáték, és ugyanúgy ejtendő, minta Jamaica szó. Hiszen a nótának erős reggae-feelingje van, noha az üteme egészen másmilyen.
„Amikor általánosba jártam, mindig leírogattam az új számok címeit. Mint mondjuk a Spiders And Snakes-et Terry Jackstől meg a többit. Aztán valahol hallottam a D’Ya Makert és tiszta erőből próbáltam gúnyt űzni belőle. Mindenkinek meséltem, hogy micsoda bolond nótát hallottam a rádióban. Szóval csak nevettem rajta meg ez, meg az, de a délután végére már fülemre tapasztott rádióval vártam, hogy újra megszólaljon a szám. Szóval, hallanom kellett! Ez volt az első alkalom, mikor tényleg hallanom KELLETT újra egy számot. Ott motoszkált a fejemben és újra hallani akartam. És ez vezetett el a hard rockhoz.”
Mint klasszikus zongora-növendék, Axl elsőként a D’Ya Maker-t tanulta meg a családi zongorán. Az ötlet nagy megdöbbenést keltett családi berkekben. „Emlékszem, hogy a papám szabály szerint levert a zongora mellől miatta. Csak játszottam a nótát és a dob-kiállásnál tiszta erőből elkezdtem csépelni a zongora tetejét! A szart is kivertem belőle. Na, akkor kaptam a fülest. Zutty!” – mosolygott önelégülten.
Axl úgy kilenc, vagy tíz lehetett, amikor először hallotta a D’Ya Makert. Akkor hallott először a Led Zeppelinről. „Meghallottam őket és totál megfogtak. Attól kezdve csak a Led Zeppelin létezett számomra. Az a nóta kiakasztotta az agyamat. Arra gondoltam, hogy írhat valaki ilyet? Hogy érezheti mindezt? Mer’ ugyanis körülöttem minden olyan szigorú és vallásos volt. Noha városban laktunk, mégis egy falusi templomba jártunk, meg ilyenek. Szóval, még a nyelvezete is egészen eltérő volt a nótának. Nem értettem, hogy hogyan gondolkodhat így valaki?”
Második nótának Axl a Benny And The Jets-et választotta az 1973-as Elton John dupla albumról, a Goodbye Yellow Brick Roadról. Felhúztam a szemöldökömet ennek hallatán. Noha nem kellett volna. Axl egyszer azt mondta nekem, hogy nagy csodálója Elton John állandó szövegírójának, Bernie Taupinnek. Még azt is kijelentette, hogy nagyon szívesen készítene egy interjút Bemie Taupinnel a szövegeiről valami lap számára. Ez eddig nem valósult még meg. Ugyanakkor Taupin is, mikor kikérték véleményét a fiatal Guns N'Roses énekes munkáiról, nyájasan azt mondta, hogy csodálója Axl szövegeinek, különösen a Sweet Child O’Mine-t kedveli.
„Elton John a legnagyobb! Nála vadabbul senki nem tud rátámadni a zongorára. És senki nem tudja rockosabban alkalmazni. Úgy értem, hogy valaki azt meri mondani, hogy a Saturday Night’s Alright For Fighting vagy a Grow Some Funk Of Your Own, netán a Ballad Of A Well-Known Gun, esetleg a Somebody Saved My Life Tonight és társai nem súlyos, nehéz nóták?! Nem kemények?! Dehogynem azok! – kiáltotta. – Ez a két fickó 1972 és 75 között hét amerikai No. 1. nótát írt! Három év alatt! Bernie Taupin akkor 25 éves volt, és csak úgy írogatott. Mondjuk két óra alatt egy nagylemeznyi szöveget! És a fickónak olyan szókincse van meg kifejezőkészsége...” – rázta fejét teljes elragadtatottságában.
„Csodálatos volt, hogy a rock’n’roll irányt választották a klasszikus zene vagy ilyesmi helyett. És egybeforrasztottak egy rakás különböző stílust. Csoda... És a Benny And The Jets – tért vissza a nótához. – Ahogy felvették, az a minőség, az a hangzás, emiatt kezdtem el akarni a színpadot. Ennek a nótának köszönhető, hogy elkezdtem vágyni a színpad után. Mer’ ahogy hallgattam, egy koncertet láttam magam előtt és saját magamat a színpadon. És elképzeltem, hogyan is szólna a nóta egy teremben. Bemikrofonozva, meg miegymás... Plusz, arra a glam korszakra emlékeztetett, ami Amerikában futott korábban és azokra a klubokra, amelyekről a régi Creem magazinokban olvasgattam.”
„Fantasztikus. Elton John hangja egyszerűen fantasztikus és a zongora-szóló is hibátlan. Egy csodálatos lemez... És amikor aztán megszereztem a kottáját és elkezdtem tanulgatni a nótát, rájöttem, hogy a fickó tíz ujjal nyomatja a világ legdilisebb akkordjait, érted? Vajon hogy jutott eszébe, hogy öt hang kombinációjából hozza ki a kezdő bomp-bomp-bomp-ot? Ez nem egyszerűen egy hang, hanem egy őrült kombináció. Olyan dolgokat vitt véghez, mint senki más előtte.”
Ezek szerint elmondható, hogy Elton John zenéje fő hatással volt Axlre és dalszerzői stílusára?
„Az tuti – bólintott beleegyezően. – Elton John és Billy Joel hatására alakult ki az a stílus, ahogy zongorázom. De ez elég minimalista stílus, tudod? Tisztában vagyok azzal, hogy mire vagyok képes és mire nem, szóval nagyon óvatosan dolgozom vele. De alapvetően minden Elton John támadásaiból fejlődött ki. Az is fantasztikus, ahogy énekel. Ha meg akarod tanulni, miképp énekelj egy csomó különféle stílusban, akkor próbálj meg úgy énekelni, mint Elton John! A bluestól kezdve bármit. Bármit.”
És mi a helyzet a nyolcvanas évek második felében kiadott anyagaival?
„Nem tudom.” – habozott Axl. De legalább úriemberként viselkedett.
„Szerintem az újabb anyagai egy idősebb korosztályhoz szólnak. De tudod, ők is idősebbek már. Ám a fiatalkori anyagai káprázatosak még ma is, és meglep, hogy az amerikai rádióállomások nem adnak neki annyi lehetőséget, mint a Beatlesnek, a Stonesnak vagy a Led Zeppelinnek. Érted, nincs külön Elton John Óra, de ugyanakkor 400 ezer ember elmegy a Central Parkba, hogy megnézze a koncertjét. És persze az egész országban teltházas koncerteket ad. Ezt nem értem.” – és tényleg úgy tűnt, hogy ez felfoghatatlan számára.
„A zene káprázatos és tudod, olyat még nem tapasztaltam Elton John lemeznél, hogy mondjuk sok órai zenehallgatás után, ha egy bulin felteszel egy Elton John lemezt, akkor valakinek ne tetszene. Mindenki elismeri, hogy ez finom. Mindegy, melyik albumáról van szó. – folytatta fanatikus rajongó módján, úgy ömlengve kedvencéről, mint bármelyikünk. – Az első hét vagy nyolc lemeze közül bármelyiket felteheted és mindenki ki tud kapcsolódni. Mer’ mindenki ezen nőtt fel és a dalok stílusa közti vibrálástól jól érzi magát az ember. És akár egyetlen lemeze is rengeteg helyre el tud repíteni...”
Axl elmondott egy sztorit is arról, hogy Elton John virágot küldött az öltözőjébe, a banda sorsdöntő első fellépése után a Stones előtt. Akkor tette Axl a hírhedt kijelentését a kilépésről. „Óriási volt. Beküldött egy csokor virágot meg egy üzenetet. Nem a Stones ellen írta, hanem a sajtó ellen, meg mindenki más ellen, aki akkoriban bennünket támadott. Az állt a papíron; hogy ’Ne hagyd, hogy a gazemberek ledöngöljenek! Én is utálom őket... Tisztelettel, Elton John.’ Hát ez volt a leghatalmasabb!”
Axl harmadik és utolsó választása volt talán a legmeglepőbb: az I'm Not In Love a 10CC-tól, amely 1974-ben mind Angliában, mind Amerikában a slágerlisták élén állt. „Ez a szám a Derek And The Dominoes Layla című számával és a Metallica Fade To Black-jével együtt minden idők legkedvesebb dala számomra. Talán furcsa ez a trió... – És Axl mindent elkövetett, hogy magyarázatot adjon állítására. – Mivel most egészen fiatalkorról van szó, az I’m In Love-ot mondom, mert a Laylát csak jóval idősebben ismertem meg.
10CC... Jártam ugye a zongoraórákra... Szóval mentem az órára és mivel még korán volt, beugrottam a vegyesboltba. Egy nagyon aranyos bolt volt, roppantul konzervatív, az italrészleg például el volt zárva előled, ha még nem voltál 21. És voltak Playboy magazinok is meg minden más. Szóval, mikor korábban mentem, akkor mindig a boltban lógtam, akár órákon át. Mondjuk, lopva próbáltam figyelgetni ezeket az újságokat Az Oui magazint szerettem a legjobban. Csodálatos fotók voltak benne. Akkoriban fedeztem fel a lányokat, meg az ilyen dolgokat, de tudod az osztályban, meg a suliban levő lányok valahogy untattak.”
„Ezekben az újságokban meg igazi nők voltak, csodálatosak, tudod? Rendben... Nos, az I’m Not In Love szólt állandóan a boltban. És fantasztikus a dal megszólalása. És a téma is. Egy fickóról szól, aki szerelmes, na de, nem akar az lenni, vagy ilyesmi. Nem akar ezzel foglalkozni. Állandóan ellentmondásba kerül önmagával a szám közben. Plusz, ez olyan laza viselkedés. Valahogy így van: – és Axl halkan elkezdte énekelni. – ’A falamon lóg a fényképed, eltakar egy csúnya foltot...’ Ez valahogy olyan nemtörődöm, laza felfogás. És a nóta meg a megszólalás, a hangszerelés olyan fogós. Ha van valami zűrös ügyem, vagy kiakasztott egy találkozás és beülök a kocsiba, bekapcsolóm a rádiót, hogy lehiggadjak és olyankor valahogy mindig ez a nóta szól! Valahogy kíséri az életemet, ember.” – ragyogott Axl a gondolatra.
Innen idézve: Mick Wall: Guns N’Roses, avagy a világ legveszedelmesebb zenekara. Fordította és kiadta: Rock Top Kft., 1993.