A vezető elvtársak a rock-zenét idétlen nyugati hülyeségnek tartották. A kultúra pápája, Aczél György csak a legkellemetlenebb esetekben ereszkedett le erre a jelentéktelen szintre. De idegesítette, hogy a színpadok előtt sokan csápoltak és rengetegen vették a szórványos rock-lemezeket. Jelentkeztek nála önkéntes vazallusok, akik vállalták, hogy rendben tartják a kultúra eme altesti területét és rendszeresen tájékoztatják őt. Ezek a mi kultúrnacsalnyikjaink büszkék voltak rá, hogy semmiféle zenéhez nem értenek, megbízhatóságuk viszont mindenekfelett álló volt. Meg kellett próbálni átverni őket. Demagógiára demagógia volt a válasz. Erőszakra gúny.
De legyünk konkrétak, jöjjenek a példák. Hogy is volt? 1981-ben az akkor reménységnek tűnő szakszervezetünk konferenciát tartott a KISZ tatai (luxus) vezetőképző táborában, ahol megjelent néhai Tóth Dezső kulturális miniszterhelyettes. Hihetetlenül leereszkedő stílusban szórta a dörgedelmeket ránk. Ami egy kiugrott papból lett vezető elvtárstól ugyan nem volt váratlan, ám mint a saját titkárnőjének gyereket csináló kiskirály, talán óvatosabb lehetett volna azok után, hogy a Színházművészeti Szövetség közgyűlésén elővezette mindmáig legendás intencióját, miszerint „...azt tessék eljátszani, ami a sorokban le van írva és ne azt, ami mögöttük van”! Tatán ugyanis felvetette, hogy micsoda szemtelenség olyan dalokat írni és játszani, mint például amelyik így kezdődik:
A MOSZKVA TÉRIG JÁR AZ 56-OS BUSZ
Mivel a szemtelenséget én követtem el, vettem a bátorságot és emlékeztettem a miniszterhelyettes elvtársat, mit is mondott a színészeknek, majd azt mondtam: ki kell menni a Moszkva térre, ugyanis odáig jár a nevezett busz. Mi azt énekeljük, ő az, aki a sorok mögötti tartalomról beszél. Ezen a tatai találkozón Tóth Dezső igen érdekes helyzetet idézett elő, amikor megrótta a „szakmát”, mert eltűr és fejet hajt olyan hangok előtt, melyek akkoriban jelentkeztek, a szinte kizárólag értelmiségiekből álló „új hullámos” zenekarok szájából és hangszerein.
Életem egyik legszégyenletesebb negyedórája volt ez. Elsősorban azért, mert a szakszervezet egyik vezetőjének választott Bródy János felállt és az egész szakma nevében elhatárolta magát az új hullámtól. Szó szerint arra hivatkozott, hogy „ezeknek nincs is ORI-vizsgájuk” (hála Benkő Lacinak, nekünk már volt) s különben nem igazán jelentősek. És erre az egész szakma helyeselt. Szégyenszemre én voltam az egyetlen, aki kijelentettem, hogy mindenkinek joga van az ellenvéleményre, akár tévedésre is, és senkitől nem vagyok hajlandó ilyen címen elhatárolódni.
Nagy Feró is ott ült, kék honvédségi tréningalsóban, de nem szállt be a vitába. Presser felszólalt és kiállt mellettem. Az új hullámosok nem voltak jelen, a többiek pedig hallgattak, vagy iszonyúan dühösek voltak. Leginkább Török Ádám – meg ne bántódjon érte –, aki azt mondta, hogy „az én kontómra ne undergroundkodjanak ezek a festők!” Én azt sem tudtam, hogy húzzam el a csíkot, amikor felállt dr. Erdős és ezúttal is „jelentett”, a szakma nevében. Igyekezett hangsúlyozni, hogy az ő – igen, már megint az ő – segítségével elcsitulóban vannak az indulatok és a nézeteltérések, és így tovább...
A konferenciáról két dokumentum készült. Az egyik a tévé felvétele volt Győrffy Miklós szerkesztésében (velem is ő készített interjút), akinek nemsokára mennie kellett a Magyar Televízióból.
A konferencia jegyzőkönyvet és a felvett magnóanyagokat Kende Péter, a KISZ funkcionáriusa kezelte és soha nem juthattam hozzá. Viszont megjelent egy kiadvány a konferenciáról, benne a felszólalásom – gyökeresen meghamisítva. Megpróbáltam kideríteni, ki volt a cenzor, el is jutottam Kendéhez. Fel volt háborodva, amiért felelősségre vontam, és a dokumentumokat nem adta át. Ma, 1989-ben sem szerezhetők meg, állítólag elvesztek.
Mi tehát a hetvenes években már olyan szakmába törtünk be, ahol a Bródy nevével fémjelzett elit ugyanazt csinálta a rock újabb hajtásainak képviselőivel, amit a hagyományos tánczene képviselői tettek a hatvanas évek közepén – velük. Tíz-tizenöt év a különbség. Ha Bródy csupán egy szövegíró gitárosnak tartotta volna magát, nem lenne vele semmi bajom. Ha mondjuk olyan lett volna, mint Zorán, és nem igyekezett volna mindig progresszív, lázadó figurát alakítani. A kukarugdosó ügy, vagy a BBC interjú botránya ezt jól szolgálta. De amikor az Emberi jogok Nyilatkozatát idéző albumukat Angela Davisnek ajánlották, már egy kicsit zavarosabb lett előttem a kép. Még inkább, mikor az 1988-as Human Rights turné könyvében Tini azt állítja, hogy az idézett lemezzel ő az 1968-as csehszlovákiai eseményekre reagált. Egy csinos, kommunista fegyvercsempész lánynak, Angela Davisnek dedikálva...?
Innen idézve: Földes László: Hobo Sapiens. Cartaphilus Könyvkiadó, 2007.