A Kex egyszeri és megismételhetetlen zenekar volt a magyar rockéletben, amely tíz évvel megelőzte korát és a zenei közízlést, hogy aztán másfél éves csillagszóró-tündöklés után nyomtalanul nyeljék el a hetvenes évek langyos slágerhullámai. Hatását, rokonságát csak a nyolcvanas évek elején feltűnt zenekarok (a rock and rollt új szellemiséggel játszó újhullámos együttesek zenéjében és színpadi előadásában) fedezhettük fel újra.
A Kex 1968 decemberében adta első koncertjét a szabadság-hegyi Petőfi Művelődési Házban. Fellépésüket a legszélsőségesebb közönségreakciók – elutasítás és hozsannázás – kísérték, jelezve azt a megrökönyödést, tanácstalanságot és érdeklődést, amely a zenekar megjelenését fogadta.
A Magyar Ifjúság cikkírója például mereven elutasította a Kex produkcióját: „Az énekes két marokkal kekszet szór a törzsközönségre, majd hideg vízzel hűti le őket vagy a zenésztársait. És ez tetszik. Mármint a törzsközönségnek tetszik, nekünk és másoknak már jóval kevésbé.” Az Ifjúsági Magazin viszont posztermelléklet kíséretében így írt róluk: „Semmi sem szabályos körülöttük, hacsak az nem, hogy bárhol lépnek fel, sikerük van. Már a nevük is játékos. Muzsikájuk szokatlan, sőt helyenként meglepő. Mindent játszanak, a legérzelmesebb slágerektől a furcsa szövegű saját számokig. Csak éppen mindehhez hozzátesznek valamit, amitől az egész előadást fanyar humor lengi át. Látvány, ahogy muzsikálnak, s emögött biztos hangszertudás rejlik. Élnek a színpadon.” Hasonlóan elismerő hangon írt róluk az 1969-ben megjelent Beat című könyv is, a salgótarjáni amatőrfesztiválon pedig egyöntetűen aranydiplomát szavazott meg a zenekarnak a műsoron jól szórakozó zsűri. Tévedés volna azonban azt hinni, hogy a Kex valami zenés kabarét, blődlit játszott. Ennél sokkal „komolyabb” volt az az ügy, amit képviseltek.
A Kex igazi világa a színpad volt. Igazi l’art pour l’art produkciót mutattak be, amelyben a zene, a szöveg, a látvány, a produkció együttese érvényesült igazán, de Baksa-Soós János személyes varázsa nélkül ez a produkció mit sem ért. Mert hiába volt az együttesben öt tag, hiába hívtak gyakran vendégzenészeket, a Kex az első pillanattól rá épült. Ő volt a „második hullám” talán legkarizmatikusabb rockszemélyisége, őstehetség, elsősorban értelmiségiek, diákok bálványa, akinek előadói stílusa, senkihez nem hasonlítható szuggesztív fellépése valósággal vonzotta a Kex köré a közönséget. Baksa-Soós jelenség volt. A számokat nem elsősorban énekelte, inkább előadta, eljátszotta, visszafogott, pantomimszerű mozgással kísérte. A koncert minden percében uralta a színpadot, a műsort, a közönséget, s ha alkalma lett volna rá, valószínűleg a médiát is. Ha nem tűnik el a pályáról, az országból, ha kifuthatta volna a formáját, igazi médiagamesman válhatott volna belőle.
Inkább színész volt, mint énekes, olyan valaki, aki rockkoncert közben is készséggel bújt bele a legkülönbözőbb szerepekbe, helyzetekbe és jelmezekbe. Piros nadrágban, fehér trikóban, tornacipőben éppúgy volt ugráló bohóc, mint szalmahajú harlekin, nyegle bajszú paprikajancsi, belvárosi Don Quijote, aki fityiszt mutatott a hatalmasoknak, dróton rángatta a rajongóit, a kritikusait, poénpetárdákkal riogatta a nyárspolgárokat, fapofával rúgta seggbe a zenésztársait, s aki egyaránt virtuózan játszott az érzelmekkel és az értelemmel. Előadásában az ifjúság szabadszájúsága, szemtelensége, vitriolos kritikája, iróniája, nagyképűsége, lekezelő nyeglesége, vaskalaposságot gúnyoló hancúrozása, pofátlansága, életöröme és fájdalmai, grimaszai és fintorai, a hatvanas évek közepe-vége, az országba beáramló friss levegő fűszeres íze és a honi posványból felcsapó rothadás bűze egyaránt benne volt. Kétségtelenül valaki volt, akinél voltak sokkal jobb hangszeresek, énekesek, voltak nála népszerűbb „ideológusok”, de hasonlóan vibrálóan színes egyéniség – senki. Bowie? Zappa? Jagger? Monty Python? Mindegyikből volt benne valami. De Baksa-Soós mégis leginkább önmaga volt, aki saját világot teremtett a színpadon.
A Kex – kétség sem férhetett hozzá – értelmiségi zenekar volt. Stílusukra a groteszk vagy az abszurd illene leginkább. S ha mindenáron hasonlítani kellene, akkor leginkább az art-rockhoz lennének besorolhatók – az art-punk elődeiként. De hát a skatulyázásnak a Kex esetében végképp semmi értelme, mert ez a zenekar semmiféle határt nem ismert.
Amit csináltak, többnyire a pillanattal született és a pillanattal halt meg. Egy kislemezen (A család / Elszállt a hajó a szélben) és néhány, soha nem játszott rádiófelvételen kívül produkciójukról csak egyetlen ismert dokumentum maradt ránk. Mészáros Márta – a meghiúsult Illés-fılm helyett forgatott – filmjében (Szép lányok, ne sírjatok) a Kex szerepelt a nemzedéki zenekar helyett, s a zenekar több dalát (A család, Tiszta szívvel, Nálunk, Elszállt egy hajó a szélben, Csillagok, ne ragyogjatok) is rögzítették a filmesek. Ma ezekből a jelenetekből, dalbetétekből rekonstruálható – némileg – a zenekar színpadi-zenei világa.
Salvador Dali és a népballadák szürrealizmusa, József Attila és a Biblia, free-jazz és k.u.k.-hagyományok – néhány mozaikkocka a Kexről alkotható képhez. Mindez azonban csak sejteti, hogy mennyire újítók voltak. Saját dalaik hangvételben, hangszerelésben, nemcsak a beattől, de az évtized eleji új stílusirányzatoktól is lényegesen eltértek. Baksa-Soós szövegei, prózaversei, kántálásai, zenével alátámasztott monológjai igen messze estek a slágerek érzelmekre ható világától. Más dalaik, feldolgozásaik (Marino, Marina, Reszket a Hold, Volt egyszer egy kiskacsa) látszólag nem szakítottak a slágervilág hagyományaival, de kifordítva értelmüket, „cikissé tették a cikit”. Ahogy egy kritikusuk írta: „Ez a csoport úgy adja át a fals értékeket a múltnak, hogy nincs izzadságszag, nincsenek kilowattok, semmi hőbörgés, semmi hard-rock, semmi heavy metal.”
A Kex arról is ismert volt, hogy az elsők között vállalkozott József Attila-versek megzenésítésére. Kisfaludy András, a zenekar egykori dobosa mondta: „...akkoriban már egy kommunista környezetben elhelyezett József Attila-vers szavai – Tiszta szívvel betörök, ha kell embert is ölök – kiváltották a hatalom ellenszenvét, rendőrök, civil besúgók hada eredt a nyomodba. Szomjas György fedezte fel, hogy ez a magas fokú költészet rockszövegként is felfogható, hogy az angolszász szövegek helyett tudunk magyar verseket is adni. Javaslatai közül Baksa a Tiszta szívvelt és a Hetediket zenésítette meg. Egyébként úgy kerültek kapcsolatba, hogy még nem is létezett a Kex, amikor Szomjas főiskolai diplomafilmjét Baksával készítette el, s ugyancsak vele forgatta első Balázs Béla-stúdíós alkotását, a Tündérszép lányt.”
Baksa-Soós a koncerteket gyakran és szívesen szakította meg felolvasásokkal. Villontól szavalt, aztán kikérdezte a közönséget, vagy saját írásait, novelláit mondta fel, zenei aláfestéssel, és olykor – performance-ai közben – illusztrálta is mondanivalóját a zene, az irodalom és a képzőművészet együttes hatását használva fel gondolatai közvetítésére.
Ebből következően a Kex soha nem adott két egyforma koncertet. A műsor mindig a pillanat hatására, a közönség reakciójától függően, a színpadon született. Baksa-Soós szívesen rögtönzött, engedve a közönség kívánságainak, a körülmények kihívásának. Így váltak a Kex-koncertek az istentisztelet, a pogány szertartás, a kabaré, az orfeumi ripacskodás, a magánszámok és a happening furcsa keverékévé. Poénok és pofonok csattantak, jelképesen és valóságosan, az olyan szürrealista látomásokat, mint a Zöld-sárga vagy az Elszállt egy hajó a szélben olcsó slágerek követték, majd minden átmenet nélkül József Attila Hetedikje vagy a legendás Tiszta szívvel került műsorra.
Aztán reklámversikék és blődli szövegek, gegek és parabolák, fricskák és halandzsa következett, majd értekezések a művészetek történetéből. Áhítat, olcsó szentimentalizmus, dacos keménység, és leheletfinom banalitások. Baksa-Soós, mint egy lávázó vulkán ontotta magából az ötleteket. Talán a látványt nélkülöző leírás alapján is érthető, hogy a zenekar miéıt játszott csak „törzsközönség” előtt, s miért maradt lényegében budapesti jelenség. Más korabeli zenekarokhoz képest – még akkor is, amikor Somló Tamás, Babos Gyula és Závodi János igazolt át a távozók helyére – a Kex túlságosan bonyolult, áttételes, nehezen megfejthető, zeneietlen produkciót hozott létre. Sajátos értelmiségi zenéjüket csak bizonyos hullámhosszon lehetett értem, befogadni, s valószínűleg ezért nem kaptak teret a kommunikációban sem. A Kex megmaradt klub- és bulizenekarnak. Törzshelyükön, a Bem rakparton, a Bercsényi kollégiumban, a Citadellában, csütörtökönként az Ifjúsági Parkban vagy a koktélhajókon néhány száz fős közönség előtt játszottak-álmodtak maguknak egy különös világot, és ez a Kex-univerzum akkor szerves része volt a beatnemzedék utópiáinak. Egyensúlyozás, kapaszkodás egy leheletfinom álomszőttesen – ez volt a Kex művészete, amelyet aztán a hetvenes évek elején fújdogáló hűvösebb szelek egy pillanat alatt szétszakítottak.
A Kex szélesebb körben történő megismerésére csupán egyetlen kísérlet történt, amikor a zenekar 1970-ben a Budapestről kitiltott, s így a „legjobb vidéki zenekarnak” számító Illéssel országos turnéra indulhatott. Az Illésre hangolt rajongók azonban nem nagyon értették a zenéjüket, szándékaikat. Kiderült, hogy a nagyobb egyetemi városok közönségétől eltekintve máshol nem vevők a produkciójukra. Az állambiztonságiak érdeklődését viszont felkeltette a zenekar, amelynek többértelműsége, hatalmat fricskázó megnyilvánulásai a társadalmi-politikai légkör szigorodásával egy időben kezdtek „gyanússá” válni.
Baksa rögtönzései, improvizációi, felolvasásai mindig tartogattak meglepetéseket, és ha úgy adódott, egy személyben eljátszotta az április 4-i ünnepséget is, a felvonuló tömeggel, a dísztribün felett áthúzó repülőgépekkel, az integető Kádár Jánossal és az őt körülvevő funkcikkal. Baksa mindennek és mindenkinek fittyet hányó viselkedése olykor nemcsak a közönséget, hanem a rendőröket is provokálta és pukkasztotta. Az egyik Kassák klubban tartott koncert alkalmával például az ablakon át intézett keresetlen szavakat a kint posztoló rendőrökhöz, akik vérig sértve betódultak az épületbe, s rendet teremtettek, ami azt jelentette, hogy agyba-főbe verték a közönséget, Baksát pedig őrizetbe vették, s 90 nap elzárásra ítélték, amit pénzzel sikerült megváltania.
Az ilyen jellegű előadások – az ügynöki jelentéseknek köszönhetően – természetesen felkeltették az állambiztonságiak érdeklődését, s a III/III-as ügyosztály beépített emberei révén hamarosan megkezdte a zenekar elszigetelését, bomlasztását. Végül a Kexet körülvevő tégláknak – köztük ismert zenészeknek, technikusoknak, koncertszervezőknek – köszönhetően teljesen ellehetetlenítették a zenekar működését. A zenekaron belül annyira sikerül megrontania a zenészek viszonyát, hogy 1971 nyarán Baksa-Soós kivált a zenekarból, s ezzel tulajdonképpen a Kex másfél esztendős pályafutása véget is ért. A zenekar alapítója, Doleviczényi Miklós ugyan megpróbálta a Kex újjászervezését, de 1972-ben a zenekar néhány hónapos vegetálás után feloszlott. A tagok egy része (Baksa, Doleviczényi) „disszidált”, mások a vendéglátóiparba szerződtek, de volt, aki visszatért a normális polgári életbe. A Kex után mindössze egy kislemez, néhány filmrészlet és „a” legenda maradt. (A zenekar dalait tartalmazó albumot csak 1999-ben adták ki!) A többi elszállt a hajóval a szélben. S most – mint Chagall hegedűsei – itt lebegnek a város felett.
Innen idézve: Sebők János: Rock a vasfüggöny mögött. GM & Társai Kiadó, 2002.