Cseh Tamás: Jó albérlő voltam, mert ők jó főbérlők voltak. Nem csináltak cirkuszt, ha fölhoztam egy lányt, csak kedvesen megmosolyogtak. Lili néni pedig megjegyezte, hogy a tegnapelőtti szebb volt. Szép lassan megszerettük egymást.
Fodor Sándor: Jártak valamelyik koncerteden?
Egyszer eljöttek megnézni, s mikor hazaértem, láttam, hogy Jenő bácsi nagyon rosszul van. Már mindent tudott a világról, amiről én még semmit. A bátorságunkat vakmerőségnek ítélte, neki én olyan ember voltam, aki bajt hozhat a házra. Hiszen aki ilyeneket csinál, az előbb-utóbb megüti a bokáját. Jenő bácsi már tudta ezt.
Hol húztad meg magad, amikor nem az albérletedben húztad meg magad?
A kocsmákra gondolsz?
Igen.
Mindig az albérletemhez közeli helyekre jártam. Például a Művészbe. A Bródy Sándor utcai fészkemből a Múzeum kávéházba. Addig az a melegek tanyája volt, de amikor a Joe bácsi átvette, odahívott egy csomó utcalányt. Pár hétig tartott a csata a lányok és a fiúk között, aztán a fiúk föladták. Az egy jó kis hely volt. Megtűrték a hozzám hasonló, nem túl pénzes embert, igaz a vodka is csak fillérekbe került. Jártam a Csendesbe is, de a Múzeum volt a törzshelyem. És a Bölcs Bagoly, amit az egyetem menzájából alakítottak át esténként presszóvá. Általában oda jártam, ahová egy bizonyos fajta ember járt. A közönség, a tulaj, vagy a pincérek szerint választottam. Nagyon szerettem a Muskátlit is, ami legendás helynek számított a hatvanas években.
Mitől volt legendás?
Ott cseperedett föl egy generáció. Az Anna és a Muskátli között rohangálva.
Akkoriban éjszakánként kikkel lehetett összefutni ezeken a helyeken?
András Frici, Benke Laci, Pintér Georg, kiket mondjak még?
Az Anna például miről volt nevezetes?
Ott volt először wurlitzer. Minden este kötelező volt bedobni egy számot. Behajítottad a pénzt, és megszólalt a Jailhouse Rock. Képzelheted.
Milyen vendég voltál ezekben az egységekben?
Akkor már kicsit megérintett a nagyképűség szele. Hogy én tudok valamit. Rátarti voltam, közben pedig fürödtem a társaságokban.
Ivás?
Nézzünk szembe vele.
Meddig jutottál?
Nálunk ez szent kötelesség volt. Az föl sem merült, hogy nem iszunk. Vodkát ittunk, és voltak mindenféle találmányok. Arra például nem emlékszem, hogy közben ettünk-e egyáltalán. Reggelig ittunk, másnap fölkeltünk és megráztuk magunkat. Bírtuk. Fiatalok voltunk, szépek, még részegen is.
Voltak kettétört sorsok ezügyben.
Én nem úgy ittam, mint rosszabbul járt barátaim. Ha iszik az ember, majdnem mindig az öngyilkolást keresi benne. Okozhatta persze rosszkedv és kimerültség is. De valami belső óra szabályozta, hogy az alkohol milyen irányba indít el. Sohasem én döntöttem. A legjobb kedvemből tudtam átzuhanni egy olyan állapotba, amikor a végső megsemmisülést keresi az ember. Nem ér semmit az életem, mert hasztalan, én pedig tehetségtelen vagyok. Önvád és önpusztítás, vagy éppen az ellenkezője. Az ital nem pontos műszer. Ám én csak akkor ittam, ha fellépésem volt, vagy ha valamilyen feszültség háborgott bennem.
Mi volt ebben a jó?
Az ivás ólmeleget adott, felszabadultságot, bátrabbakká, közlékenyebbekké váltunk. Igaz, nem volt mindig csillámló az agyunk az éjszaka közepén. És ha valaki nem ivott, hát nem ivott, de azt hiszem akkoriban ilyen ember nem is létezett. Csak később derült ki, hogy néhány barátunknál ez mit okozott, s azok már csúnya példák. Belehaltak, balesetet szenvedtek, öngyilkosok lettek. És az alkohol mindig ott volt a háttérben. Ettől komor a kép...
Innen idézve: Fodor Sándor: Cseh Tamás – interjúregény. Graffiti Bt., 1994.
