Jaco 1982 nyarának végén hátrahagyta a családot Fort Lauderdale-ben, és felment New Yorkba. Új Word of Mouth csapatot akart verbuválni egy röpke szeptemberi japán körutazásra. Megérkezve a városba Jaco átmenetileg Mike és Leni Stern manzárdszobájában rendezkedett be, közvetlenül az 55 Grand fölött. Ez a klub volt a manhattani hipszterek találkozóhelye a SoHo kerületben, és itt szabadon hozzáférhetõ volt a konyak és a kokain egészen a hajnali órákig. Sok zenész megfordult a hírhedt kocsmában, köztük David Sanborn, Alex Foster és Steve Slagle altszaxofonosok; Hiram Bullock, Mike Stern, Chuck Loeb és Barry Finnerty gitárosok; T. M. Stevens, Harvie Swartz, Peter Warren és Marc Johnson basszusgitárosok; Delmar Brown, Mitch Forman és Larry Willis zongoristák; Bob Moses, Rashied Ali, Victor Lewis és Philip Wilson dobosok; továbbá olyan hírneves jazzművészek, mint Gil Evans, Cecil Taylor, sõt néhanapján Miles Davis is.
Kokó fűtötte jammelések helyszíne volt a 55 Grand (vagy ahogy a törzsvendégek hívták viccesen: 55 Gramm), és előfordult, hogy a résztvevők maratoni, őrjöngésig felpörgetett változatait adták elő itt a »So What« vagy az »Impressions« daloknak, aztán egy-egy hosszabb dobszóló közben levonultak a pincébe egy kis dózis-utánpótlásért. Egy ilyen alkalommal Jaco és Mike Stern úgy jöttek vissza a pincéből, hogy egymás nadrágját viselték.
Bár a nyolcvanas évek elején a 55 Grand látogatói között sokan hódoltak a fehér pornak, mégis sokan megriadtak Jacótól, mert õ egyre provokatívabban viselkedett. Előfordult, hogy három napon át ébren maradt, és közben tequilát vagy vodkát vedelt, s még késő éjjel is csíkokat szippantott a bárpultról. Ilyen pillanatokban Jaco megközelítőleg olyan tempóban pusztította magát, mint a néhai John Belushi, a Saturday Night Live népszerű sztárja, akivel nem sokkal az előtt végzett egy halálos speedball (1982. március 5-én). Volt, aki Jacót hasonló sorstól féltette.
Mások, kivált azok, akik szívesen lógtak a társaságában, ragaszkodtak hozzá, hogy nincs vele semmi baj, Jaco egyszerûen ilyen. Népszerû refrén volt ez akkoriban.
Még így is akadtak néhányan az 55 Grandban, akiknél – Jaco drog és alkohol keltette mániákus viselkedését látva – megszólalt a vészcsengő. „Kegyetlenül pusztított mindenkit ez a szcéna, aki csak idekeveredett, de mégis Jaco tette ott a legtöbb kárt – állítja John Scofield gitáros. – Zenéltem én ott Peter Warren [basszus] és Victor Lewin [dob] mellett. Amikor Jaco megjelent, mind egymásra néztünk, hogy: »na, itt van, baszki!«. Feljött a színpadra, és mindenképp el akarta énekelni a »Mustang Sally«-t, ráadásul nekiállt táncolni. Addigra két lábon járó időzített bomba lett belőle.”
Egy másik veszélyes figura a dekadens szcénán Mike Stern volt. 1980 és 1982 között Miles Davis együttesében volt sztárzenész, és az 55 Gramm sötét napjainak végtelen bulizásaiban tobzódott. „Kibaszott egy huszonnégy órás hely volt – emlékszik. – Lejárt oda mindenki. Az ajtón nem tudtál úgy belépni, hogy ne vegyél kokszot. Viszonylag ártatlanul indult az este, néha kifejezetten jó volt a zene, idővel azonban a zene másodlagos lett, mert a drog vált a főszereplővé. Mindenkit egyedül az érdekelt, hogy kinél van kokain. Nálam pedig már évek óta ez ment. A heroin volt a kedvenc drogom, Jaco viszont félt tőle, be volt szarva a tűktől. Fõleg a vodkát nyakalta, és rengeteget kokózott, így napokig maradhatott ébren, csak hogy tovább tudjon vedelni.”
Stern és Jaco rokon lelkek voltak. Először Floridában találkoztak 1973 körül, 1975-ben pedig futólag együtt zenéltek a Blood, Sweat & Tearsben, viszont a 55 Grand fölött lakva az 1982-83-as időszakban nagyon jó pajtások lettek. Napközben gitároztak a padlásszobában, éjjelre lerándultak a klubba, és általában reggelig nem is mentek haza. Közben Jaco terveket szőtt, hogy Sternt a Word of Mouth szextett soraiba csábítsa. Márpedig Jaco, a legnagyobb manipulátor, idővel mindig megkapta, amit akart.
„Mikor 1980-an elkezdetem Miles mellett zenélni – meséli Stern –, olykor összefutottam Jacóval. Õ általában a Weather Reporttal turnézott, s már akkor mondogatta, hogy jól szólok, és egyszer még együtt fogunk zenélni. Később aztán Philadelphiában Jaco végignézte egy jól sikerült fellépésemet Miles zenekarában. Utána az 55 Grandban elkezdte megint rágni a fülem, hogy lépjek ki Miles Bandájából, és álljak össze vele. Nagyon kitartó volt.”
Innen idézve: Bill Milkowski: Jaco Pastorius. Fordította: Dányi Dániel. Cartaphilus Könyvkiadó, 2007.
