A főiskolai bárban gubbasztva egyfolytában a zenéről beszélgettünk – hogy mit szeretünk, mit nem –, míg éjfél körül ki nem dobnak bennünket. És zenéről beszélgettünk végig az úton is, miközben Gerry jesmondi lakására tartottunk – Jesmond egy bohém negyed a város északkeleti részén, ahol főleg egyetemisták laknak, és van egy csomó fura kocsma. Gerry egy Brian nevű hegedűssel bérel lakást, aki Johnny Handle-nek, a helyi folk legendának, a Killingworth Sword Dancers majdani alapító tagjának az öccse. Brian kedvesen és kissé lekezelően csak a „dzsesszzenésznek” nevezi Gerryt.
A lakásban, amely egy viktoriánus házsorban van lombos előkertekkel, mosatlan tányérok és kávéscsészék, cigarettacsikkek, üres sörösüvegek, szennyes ruha, szamárfüles puhafedelű könyvek és régi lemezborítók vannak szanaszét szórva. Egyszóval igazi egyetemista kégli ételmaradékokkal, félig megírt dolgozatokkal, félig olvasott újságokkal tele, félúton a nyomortanya és a táborhely között, mintha egy rendetlen hadsereget hirtelen csatába szólították volna.
Gerry előhúz egy régi Dansette lemezjátszót egy halom könyv és papír alól, majd fürgén keresgélni kezd a lemezek között, és végül Miles Davis [1970-es] Bitches Brew-ját húzza ki a védőtasakból. Ebben az egész rendetlenségben is felismerem a rituális lassúságot és gyengédséget, amivel Gerry a forgó lemez szélére helyezi a tűt, majd elnézően hátradől egy halom párnára, hogy figyelje, milyen hatással van rám a zene, mint aki épp valami erős drogot adott nekem. Jól ismertem Miles korábbi inkarnációit, amikor a „cool” főpapja volt, és Gershwin Porgy and Bess-ének mesteri tolmácsolása az egyik kedvencem volt, de nem hallottam még ezt az új lemezét, amelyen a nagy trombitás új zenei ösvényt kezd el kitaposni – ezt később majd „fúziónak” nevezik el, gondolom, azért, mert a primitív rockos elemeket dzsesszimprovizációkkal és virtuozitással vegyíti, mindenesetre azonnal óriási hatással van rám, és a következő órát Miles zenéjének narkotikus bódulatában töltöm.
Sok évvel később először találkozom Miles Davisszel. Meghívtak a New York-i stúdiójába. Valamikor ugyanis kölcsönvettem az egyik remek zenészét egy saját lemezemhez, és ő volt az, Daryl Jones – akkor már a Blue Turtles nevű együttes tagja –, aki elvitt, hogy testközelből láthassam Davist.
A nagy ember rám függeszti a tekintetét.
- Sting, he?
- Igen, uram – felelem.
- Sting – mondja megint, és úgy ízlelgeti a szót a szájában, mint egy köpetnyi nyálat –, magának van a legnagyobb kibaszott feje a világon. – A hangja nem több, mint gonosz suttogás.
Ez engem egy kicsit megráz, és akkor még ennél fogalmaztam. – Ezen pontosan mit ért… ööö… Miles?
- Láttam egy kibaszott filmben, ember, és a feje az egész kibaszott vásznat betöltötte.
Nem tudom, melyik filmemről beszélhet, de a megjegyzése gonosz vihogást vált ki, amely mindenkire átragad a teremben. Rajtam kívül mindenki nevet. Nyilván látszik, hogy kicsit kényelmetlenül érzem magam, sőt meg vagyok sértve, úgyhogy Miles, gondolom azért, hogy enyhítse a dolgot, azt mondja: – Szóval Sting – és egy újabb köpet nyálat forgat meg híres anzaccában –, beszél franciául?
- Igen – feleltem, most már elég bizalmatlanul.
- Oké, akkor ezt fordítsa le nekem!
És a kezembe nyomja a Miranda-jogok szövegét. „Bármi, amit mond, felhasználható ön ellen…”
Nagyot nyelek a feladattal a kezemben, mert épp csak töröm a franciát, tudok annyit, hogy bajba kerüljek vele, de messze keveset ahhoz, hogy kivágjam magam egy szorult helyzetből. Csakhogy a nagy Miles Davis bízott meg egy feladattal, és minden vágyam, hogy kivívjam az elismerését.
- Mennyi időm van rá?
- Kábé öt perc – vágja rá.
- Oké.
Vak rémület jár át. A stúdió recepciós asztalához rohanok, és megkérdezem, hogy használhatom-e a telefont. Felhívom a londoni lakásomat, és imádkozom, hogy Trudie ott legyen. Ő úgy beszél franciául, mint egy született francia. A házvezetőnőm veszi fel.
- Nem, nincs itthon, elment Westbourne Grove-ba, a Bullock Cartba – tudja, abba az indiai étterembe.
- A kurva életbe.
Peregnek a másodpercek.
- Meg tudja mondani a telefonszámot, Carol? Nagyon sürgős.
A francba, a francba, a francba, egy örökkévalóságig tart. Végül Carol megmondja a számot, és tárcsázok.
- Jó napot, szeretnék beszélni valakivel, aki épp ott van az éttermükben, szőke, zöld szemű, valószínűleg miniszoknyát és magas sarkú cipőt visel, nagyon csinos.
Peregnek a másodpercek; Miles asszisztense dugja be a fejét az ajtón – Kész vagy?
- Aha, csak még egy másodperc.
- Szia, Trudie. Kérlek, ne kérdezz semmit – le tudod ezt fordítani? Felolvasom neki a szöveget.
- „Le van tartóztatva. Jogában áll hallgatni. Bármi, amit mond, felhasználható ön ellen… Úgyhogy fogja be a száját!”
Pár perc múlva diadalittasan visszarohanok a stúdióba, kezemben a cetlivel.
- Oké, kövessen! – Miles bevezet a hangrögzítő fülkébe. – Mikor szólok, kiabálja nekem ezt a francia szarságot olyan hangosan, ahogy csak bírja, oké? – Mondja.
- Oké.
Egy hangrögzítő fülkében állok Miles Davisszel, gyerekkoron egyik hősével, és a Miranda-jogokat fogom a fülkébe kiabálni franciául, miközben lendületes funk szól a fülhallgatómból. Miles biccent. Gyerünk: – [Itt jön az a „francia szarság” eredeti nyelven.]
Miles az ágyékára mutatva válaszol. IGEN? EZT TAIS-TOIS, A KURVA ANYÁDAT!!!!!
Pár perccel később kint vagyok az utcán. Úgy érezem magam, mint akit kiraboltak, de eltölt valami diadalittas boldogság és büszkeség. Rajta vagyok egy Miles Davis-abumon. Az a címe, hogy You’re Under Arrest [és 1985-ben jelent meg].
-Na, mit szólsz? – kérdezi Gerry, amikor véget ér a lemez, én pedig álmatagon kiemelkedem a bódult állapotomból. És függetlenül attól, hogy hova vitt el a zene akkor, vagy hogy milyen rendkívüli fordulatokat vett az életem azóta, vagy hogy bár azt mondhattam volna: „Ó, tudod, épp csak elképzeltem a jövőmet, amikor Miles Davis majd ki lesz akadva rám, és megparancsolja, hogy ordítozzak vele franciául az egyik lemezének felvételén”, Gerry úgyis csak azt mondta volna: „Baromság, bazdmeg!”
Innen idézve: Sting: Széttört zene. Fordította: M. Nagy Miklós. Európa Könyvkiadó, 2004.
