A róluk szóló újságkivágásokban ugyanazok a jelzők tűnnek fel „álomszerű”, „lebegő”, „éteri”, „bódító”. Legállhatatosabb rajongóik el vannak ragadtatva zenéjük visszafogottságától és törékeny szépségétől. A járatlan hallgató joggal várhatná a Cowboy Junkies pianissimo morajlását, de alaposan tévedne. A My Bloody Valentine nem retten vissza attól, hogy örült nagy zajt csapjon. Popzenét játszanak – legalábbis egy bizonyos fajtát. Míg a legtöbb mai popzenét szigorúan elpróbálják és tökéletesen testhezálló ruhába öltöztetik, a My Bloody Valentine zenéje elmosódott és örökké változik – összetört dalok, melyekben jótékony feszültség ível a félig megformált, kísérteties dallamok és a tiszta hangerő vonzása között. A szövegeket felkapja a szél, minden homályban marad. Mindig gyanakodtam, hogy a legtöbb „experimentális“ banda kétes okokból választotta magának ezt a stílust: buknak a csajokra, a narkóra és a kötetlen életmódra, de képtelenek egy tisztességes popszámot írni.
A My Bloody Valentine esetében nem érzem ezt. Legfurcsább dalaikban is felüdítenek a jó ötletek, a zenei örökség összekuszálódott visszhangjai és a színlelés teljes hiánya.
A legenda szerint a My Bloody Valentine az az együttes, amelyik újra feltalálta magát: meglátták a fényt és végigvitték az átalakulást bolondos gitárzörgetőkből az Új Pszichedelia úttörőivé. De világukban semmi sem nyílt és előre eltervezett.
Először 1987 nyarán hallottam őket és rögtön megbűvölt a Strawberry Wine vad szomorú, életlen pillanatképe. Utólag könnyű ezt a kislemezt úgy látni, mint egy jelentős pillanatot, egy fordulópontot. Ez volt az első lemez, amit a jelenlegi felállásban készítettek.
A Strawbeny Wine indította el lélegzetelállító emelkedésüket a hitelesség felé. Az ezután megjelenő kislemezek – Cigaretta ln Your Bed, You Made Me Realise – szuperlatívuszokat gyűjtöttek be.
Az Isn’t Anything LP megjelenésekor (a Creationnél jött ki), tavaly év végén a kritikusok keményen lila dumákat próbáltak beadni nekünk. De ha az ember túltette magát az „áttetsző hélium álomszimfóniák” és a „poszt-szemantikai melankóliá”-ra való hivatkozásokon, könnyen belátta, hogy az lsn’t Anything nagyszerű lemez – határozott szokatlan és élénk, néha édes, néha vad. Egyes számok – mint a Cupid Come vagy a You’re Still In A Dream – a Sonic Youth szédítő gitárjait, a Dinosaur Jr. gyűrött trikóénekét vagy az REM paranoiás suttogásait idézik. Ha kitartó vagy, egy rejtélyes vidámpark kapui nyílnak meg előtted. Annyi lemezt jellemeztek már a „bódult” hangzással – ez a kevesek egyike, amelyre illik a jelző. Az ének finom, mint egy összetört selyemgubó, meleg és csábító, de mindig egy kicsit elmosódott. Néha majdnem teljesen elszállnak, mint a Feed Me With Your Kiss-szet. Ami a destruktív torzítás határán lebeg.
Mégis, a lassúbb dalok, amik a leginkább megragadnak – mint az elégikus No More Sorry vagy a Cocteau Twinst idéző melankolikus All I Need –, amelyek pszichedelikus ködként lebegnek körülöttünk.
A My Bloody Valentine tagjai barátságosak, de határozatlanok. Soha nem szemtelenek, de ritkán fogadnak valakit a bizalmukba.
Jogosan elégedettek átalakulásukkal.
„Logikus fejlődésen mentünk keresztül. Kezdetben sokkal kísérletezőbbek voltunk. Látszólag slágeres számokat játszottunk, amik valójában betegesen furcsák voltak. Embrionikus állapotukban is volt bennük valami idegenség. Akkoriban hihetetlenül naivak voltunk, boldog öntudatlanságban éltünk. Aztán rájöttünk, hogy nemcsak kedves popdalokat tudunk írni. Meguntuk játszani a régi számokat – mind nagyon törékeny volt, amit élőben nehéz előadni. Tudtuk, hogy nincs értelme így folytatni, és akik régen kedvellek minket, most utálnak. Mi pedig utáljuk az udvariasságot. Utáljuk az udvarias zenéket” –jelenti ki énekesük és gitárosuk, az ír Kevin. Másik front-emberük, Bilinda szerint „új attitűdünk egy Claire című számmal kezdődött. Észrevettük, hogy remek fegyver rossz közönségek ellen. Falramásztak tőle.”
A My Bloody, Vatentine tömény hangkollázsa élőben érvényesül igazán. Kevin és Bilinda befeledkeznek az ádázul dallamos zajba. Mögöttük Debbie félelmetes vadsággal nyomatja a basszust, Colm a doboknál őrjöng. („A technikám teljesen rossz, az ütemezés, minden. Nem tudok csendesen dobolni, keményen és gyorsan kell játszanom, különben elrontom.” Alan McGee, a Creation főnöke a keverőpultnál felfigyel. „Tekerjétek fel a gitárokat, azt akarom, hogy fájjon.” Pontosan tudja, mikor csap át a fájdalom gyönyörbe. A You Made Me Realise hatalmas, érzéki harmóniái betöltik a teret. A közönség fuldoklik az öleléstől. A fagyos Solt As Snow-t a Cupid Come szívós nyomulása követi. A nem jelentéktelen zajvihar felett, amit felkavarnak, furcsa dolgokat hallani.
Úgy hangzik, mintha emberi hangok elfojtott töredékei szólnának. Azok is.
„A torzítás miatt gyakran olyasmiket is belehallanak a zenébe, amik nincsenek benne – úgy gondoltuk, érdekes lenne, ha tényleg beletennénk furcsa hangokat, versikéket, mindenfélét. Szeretnénk, ha az egésznek igazán erőteljes hatása lenne, hogy akár hangosan, akár halkan játszod le, mindenképpen eltaláljon. Nekünk például nincs egy rendes lemezjátszónk, úgyhogy mindig csak halkan tudjuk hallgatni a lemezeinket.”
Sokszor kapcsolatba hozták a My Bloody Valentinet az acid rockkal. Azt mondják: aki ilyen zenét csinál, biztos totálisan be van lőve.
„Nem hangzanak igazán jól a lemezeink aciddel. Ha narkózol, valami igazán monoton zenét szeretnél, ami kellően tágas ahhoz, hogy elveszhess benne. A mi dolgainkban túl sok a váltás, túl nagy a klausztrofóbia.”
A My Bloody Valentine zenéje egy hétköznapi alvilág hangja.
„Legtöbb barátunk olyan, mint mi. Nem ismerünk túl sok boldog, magabiztos embert. Nagyon szétesők vagyunk – mint együttes is. Nem vagyunk született előadók. Nem szeretünk állni egy színpadon, miközben ezer ember bámul ránk. Teljesen normálisak és átlagosak vagyunk. Igaz, hogy úgy játszunk a gitáron, ahogy senki más. Szeretünk hangosan játszani, mert tudjuk, hogy 100 decibel felett a hangerő fizikai változásokat idéz elő az emberben. A test érzékeli a közelgő veszélyt, és endorfinokat szabadít fel. Nem szeretjük az általánosítgatásokat. Ha úgy írnak rólunk, mint zajos, pszichedelikus együttesről, az talán pont a lényeget fedi el. Hogy őszinte legyek, nem igazán tudjuk, mi az, amit csinálunk. Persze erőfeszítés és megfontolás áll mögötte – nem vagyunk teljesen öntudatlanok. De soha nem tudjuk, mi fog kisülni a dolgokból.”
A My Bloody Valentine zenéje a meghökkentően váratlan hangulatok zenéje. Tartsuk ujjunkat a zaj ütőerején.
(Ez az 1989-es datálású írás a Deja Vu nevű fanzinban jelent meg valamikor a kilencvenes évek elején, valószínűleg egy angol nyelvű cikk fordításaként. Hogy pontosan kik csinálták a lapot, nem sikerült kiderítenünk, annyi biztos csak, hogy egész élvezetes írásokkal találkoztunk benne. Ígérjük, ez az utolsó, hogy, khm, tisztelgünk előtte.)