Legalábbis az 1991-es Amerikai Psycho című könyvének sorozatgyilkos főszereplője, Patrick Bateman így írja le. Nem a legjobb ajánlólevél, de hát az ember nem válogathatja meg a rajongóit (vö.: John Lennon esete). Mindegy, a lényeg, hogy aki nem érzékenyül el az olyan mondatoktól, mint „a szöveg kevés ilyen szép és ilyen nagy művészi erejű számot írtak az emberi méltóságról s önérzetről” vagy „általános emberi mondanivalója áttör minden korlátot, és azzal a hittel tölti elhallgatóját, hogy soha sincs késő önmagunk jobbítására, sohasem késő megváltozni”, azon nem lehet segíteni, az egy szívtelen, gonosz ember.
Whitney Houston 1985-ben robbant be a zenei életbe egy címként csak az énekesnő nevét viselő nagylemezzel, amin nem kevesebb mint négy olyan szám volt egyebek között, amely kislemez formájában már listavezető volt a slágerlistán, mint például a „The Greatest Love of All”, a „You Give Good Love” és a „Saving All My Love for You”; a nagylemez megnyerte számára a legjobb női popénekes Grammy-díját, továbbá két Amerikai Zenei Nagydíjat is kapott még ugyanebben az évben, a legjobb „rhythm and blues” kislemez díját és a legjobb „rhythm and blues” videóért járó díjat. Ráadásul mind a Billboard magazin, mind pedig a Rolling Stone magazin őt választotta meg az év legjobb első lemezes előadóművészének. Ekkora felhajtás óvatossá teszi az embert és tulajdonképpen arra számít, hogy a nagylemez legfeljebb ha tisztes produkció lesz, vagyis az igazi nagy meglepetés éppen az, hogy a Whitney Houston (Arista) egyike az évtized legmelegebb hangvételű és egyszersmind legmélyebb értelmű „rhythm and blues” lemezeinek, Whitney hangja pedig olyan csodálatos, hogy az ember szinte nem is akar hinni a fülének. Nagyon jól sikerült, elegáns fényképe (Giovanne De Maura által tervezett ruhájában), amely a lemezborítót díszíti, és a borító hátoldalán látható meglehetősen szexi felvétel (amely egy Norman Kamali által tervezett fürdőruhában ábrázolja), az első pillantásra nyilvánvalóvá teszi, hogy nem holmi száraz, bár szakszerű felvételt tartunk a kezünkben, és a zenei anyag valóban nemcsak egyszerűen csiszolt, hanem egyszersmind megragadó is, Whitney hangja pedig úgy szárnyai és annyira változatos (habár kétségtelenül mindenekelőtt dzsesszénekesnővel állunk szemben), hogy az album teljes jelentőségét csak többszöri meghallgatás után lehet felmérni. Ez azonban egyáltalában nem esik nehezünkre, szívesen hallgatjuk, ízlelgetjük a számokat.
A lemez a „You Give Good Love” és a „Thinking About You” című számokkal kezdődik (mindkettő Kashif hangszerelése, és a felvételt is ő irányította), melyek gazdag és meleg dzsesszes hangzásúak, de modern, szintetizátoron előadott ritmuskísérettel, ám annak ellenére, hogy mindkét szám igen színvonalas, a lemez igazából csak a „Someone for Me” című Jermaine Jackson-szám után pezsdül fel, melyet Whitney gyönyörű, sóvárgóhangon ad elő dzsessz-diszkó kísérettel, és amelyet a szám friss pezsgésének és Whitney szomorkás vágyódásának ellentéte éltet. A lemez legszexisebb és legromantikusabb száma a „Saving All My Love for You” című ballada. Van benne egy ellenállhatatlan szaxofonszóló Tom Scott-tól, amelyen jól érezhető a hatvanas évekbeli női vokálegyüttesek hatása (társszerző: Gerry Goffin), csak épp a hatvanas évekbeli női vokálok feleennyire se voltak olyan szenvedélyesek és szexik (főleg pedig nem készült róluk ilyen jól rendezett felvétel), mint ez a szám. A „Nobody Loves Me Like You Do” című szám fantasztikusan jól sikerült duett, melyben Jermaine Jacksonnal énekel együtt Whitney, és egyszersmind nagyszerű példa arra is, milyen kifinomult líraiság van ebben az albumban. Ha nem az előadó maga a számok szövegírója is, hanem a producere keres a számára verseket, ezt rendszerint megsínyli a szám. Ebben az esetben azonban Whitney és munkatársai jól választottak.
Az eredetileg kislemezen kiadott „How Will I Know” (mely szerintem a nyolcvanas évek legjobb tánclemeze) csupa öröm óda, mely arról szól, hogy egy lány szorongva firtatja, vajon érdeklődik-e utána egy bizonyos fiú. Fantasztikus billentyűs részek vannak benne, és mellesleg ez az egyetlen olyanfelvétel az egész lemezen, melyet a csoda-gyereknek számító producer, Narada Michael Walden jegyez. Az én kedvenc balladám (a „The Greatest Love of All”, Whitney legnagyszerűbb teljesítménye mellett) az „All at Once” című szám, mely arról szól, hogy egy fiatal nő rájön, hogy a szerelme lassacskán eltávolodik tőle, és csodálatos vonóskísérete van. Bár egyetlen olyan szám sincs az egész nagylemezen, melyet töltelékanyagnak érezne az ember, a „Take Good Care of My Heart”, mely egyébként szintén duett, és melyben szintén Jermaine Jackson Whitney partnere, nem áll messze ettől. Az a legnagyobb baja, hogy zeneileg messze esik az egész album alaphangját megadó dzsesszes gyökerektől, és mintha a nyolcvanas évek tánczenéjének hatása érződnék rajta.
A lenyűgöző „The Greatest Love of All”-ban azonban ismét teljes pompájában ragyog fel Whitney tehetsége; kevés ilyen szép és ilyen nagy művészi erejű számot írtak az emberi méltóságról s önérzetről. Az első sortólaz utolsóig (szövegíróként Michael Masser és Linda Creed jegyzi) azt sugallja a lehető legkorszerűbb hangvétellel, hogy az embernek mindenkor bíznia kellően magában. Igen erőteljes szavakkal fogalmaz, melyeket Whitney olyan nagyszerűen tolmácsol, hogy előadása szinte fenségesen kifinomult. Általános emberi mondanivalója áttör minden korlátot, és azzal a hittel tölti elhallgatóját, hogy soha sincs késő önmagunk jobbítására, sohasem késő megváltozni. Olyan világban élünk, melyben nem érezhetünk rokonszenvet mások iránt, magunktól azonban sohasem kell megtagadnunk rokonszenvünket. Nagyon fontos üzenetet fogalmaz meg tehát ez a dal, súlyos valóság-tartalma van, mely gyönyörű kifejezést nyer Whitney előadásában.
Második nagylemeze, a Whitney (Arista, 1987) négy listavezető kislemez – az „I Wanna Dance with Somebody”, a „So Emotional”, a „Didn’t We Almost Have It All?” és a „Where Do Broken Hearts Go?” – anyagát tartalmazta, és a felvételek többsége Narada Michael Walden munkája volt, és bár korántsem mérhető a Whitney Houston-hoz, ennek is szép sikere volt. A nagyon eleven muzsikájú, jól táncolható „I Wanna Dance With Somebody (Who Loves Me)”-vel kezdődik, mely a korábbi album elsöprő lendületű„How Will I Know” című számának vonulatát folytatja. Ezt követi a nagyon érzéki „Just the Lonely Talking Again”, melyen ugyanaz az erős dzsesszes hatás érződik, mely oly jellemző volt az előző nagylemezre, egyszersmind azonban bizonyos művészi érettség is megmutatkozik Whitney hangján – az album vokális arranzsmantjait is maga készítette –, ami aztán a „Love Will Save the Day” című számban már egészen nyilvánvalóvá válik, mely egyébként Whitney eddigi pályájának művészileg talán legigényesebb teljesítménye. A felvétel Jellybean Benitez munkája, sodró erejű, lüketőritmusa van, és a lemez többi számához hasonlóan, immár a bennünket körülvevő világ felnőttesen érett, felelősségteljes ismeretéről tanúskodik. Whitney úgy énekel, hogy minden szavát elhisszük neki. Ez pedig meglehetősen nagy változás a sűrű, sötét erdőben eltévedt kislány lágyabb tónusú képéhez viszonyítva, amelyet az előző album sugallt, s amely egyébként nagyon is vonzó volt a maga idejében.
Még ennél is érettebbnek mutatja magát a Michael Massier által felvett „Didn’t We Almost Have It All” című számban, amely arról szól, hogy találkozik régi szerelmével, és megvallja neki, milyen érzésekkel gondol a hajdani szerelemre; ez Whitney egyik legköltőibb dala. Mint a balladák többségénél, itt is nagyon szép vonóskíséret van. A „So Emotional” a „How Will I Know” és az „I Wanna Dance With Somebody” stílusát követi, csak éppitt még határozottabb a rockos hatás, ahogy a Whitney többi számán is, amit a nagyszerű stúdiózenekar kísér Naradával a dobgépen, Wolter Afanasieff-fel a szintetizátoron, Corrado Rusticival gitáron és egy bizonyos, a lemez hátán Bongo Bob néven felsorolt közreműködővel programozott ütőhangszereken. A „Where You Are” az album egyetlen Kashif által készített felvétele, mely ki is tűnik a többi közül semmi mással össze nem téveszthető professzionalizmusával – csiszolt és csillogó hangzását csak annál jobban aláhúzza Vincent Henry funky szaxofonszólója. Nekem az volt róla a benyomásom, hogy inkább kislemezre való lenne (akárcsak az album többi száma is), és nem is értem, miért nem külön jelentették meg.
Az album legnagyobb meglepetése a „Love Is a Contact Sport” című felvétel – nagy erejű, merész, szexi szám, és az egész album súlypontját alkotja, melynek nemcsak a ritmusa nagyszerű, de a szövege is kitűnően sikerült. Nekem az egyik kedvencem. A „You’re Still My Man” című számban érzékelhető a legjobban, hogy Whitney hangja voltaképpen olyan, akár egy hangszer – hibátlanul működő, meleg tónusú hangszer, mely mellett szinte még a zenében kifejezett érzelmek is elhalványulnának, ha a szöveg és a dallam is nem lenne annyira markáns, hogy még egy Whitney kaliberű énekesnő előadásán is átfénylenek. A „For the Love of You” felvételének dobkíséretén jól érződik Narada zseniális programozó tehetsége, modern, dzsesszes hangzása pedig nemcsak a modern dzsessz nagyságaira utal vissza, mint például Michael Jacksonra vagy Sade-ra, hanem más művészek – Miles Davies, Paul Butterfield és Bobby McFerrin – hatása is tisztán érződik rajta.
Az egész album érzelmileg leghatásosabb száma a „Where Do Broken Hearts Go”, amely az elveszett gyermeki ártatlanságról szól és a gyermekkor biztonságába való visszavágyódásról. Whitney hangja olyan megragadó ebben a dalban, és ő olyan tökéletesen uralkodik rajta, hogy előkészíti az album legmeghatóbb pillanatát, az „I Know Him So Well”-t, mely az első, édesanyjával, Cissyvel való közös felvétele. A ballada, mely… vajon kiről is szól? – egy közös, nagy szerelemről? vagy a rég elveszített apáról? –, sóvárgást vegyít megbánással, de egyszersmind eltökéltséggel és szépséggel, tökéletesen eltalált záródarabja az egész albumnak. Azt hiszem, sok meglepetésre kell még számítanunk Whitneytől (aki az 1988-as Olimpiai Játékok alkalmából például a „One Moment in Time” című gyönyörű balladával kedveskedett nekünk), de ha soha többé nem jelentkezik már semmivel sem, akkor is immár örökre ő marad nemzedéke legizgalmasabb és legeredetibb fekete dzsesszénekesnője.
(Fordította: M. Nagy Miklós, Európa Könyvkiadó, 1994.)
