Húsvét másnapjára egy sajátosan locsolós történet Nikki Sixx tollából.
Ozzy szerintem egyetlen éjszakát sem töltött a turnébuszban, állandóan nálunk lógott. Berobbant az ajtónkon, a kezében egy nagy zacskó kokainnal, és énekelni kezdett:
- Én vagyok a kokós bácsi, tolom, tolom a csíkokat…
Egész éjjel toltuk a csíkokat, ahogy megénekelte – egészen addig, míg a buszunk meg nem állt. Ez azt jelentette, hogy megérkeztünk a következő városba.
Egy alkalommal ez a következő város a floridai Lakeland volt. Kizuhantunk a buszból. Dél volt és iszonyú meleg, ezért nyilván a bárba vezetett az első utunk. A bárt egy üvegablak választotta el az úszómedencétől. Ozzy letolta a nadrágját, beillesztett egy egydollárost a seggébe, aztán bement a bárba, és valamennyi ott tartózkodó párnak felajánlotta, hogy vegye el a pénzt. Egy idősebb hölgy szidalmazni kezdte. Ozzy felkapta a spiné táskáját, és futásnak eredt. Amikor visszajött a medencéhez, nem volt rajta más, csak egy kis tunikaszerű izé, az a ruha, amit a táskában talált. Szétröhögtük magunkat, bár akkor és ott nem igazán tudtuk volna megmondani, hogy amit látunk, azzal Ozzy a humorérzékéről vagy komoly skizofréniájáról tesz tanúbizonyságot. Ahogy telt az idő, egyre inkább úgy éreztem, az utóbbiról van szó.
Ott lógtunk, rajtunk póló meg bőrnadrág volt, Ozzyn az a piros ruha, amikor egyszer csak oldalba bökött.
- Hé, haver, jólesne egy szippantás.
- Pajtás – feleltem –, kifogytunk. Elküldöm a sofőrt, szerezzen.
- Add ide azt a szívószálat! – mondta.
- De haver, nincs anyagunk!
- Add csak ide a szívószálat! Szippantani fogok.
Odaadtam neki a szívószálat. Odament a járdán lévő repedéshez, fölé hajolt. Akkor láttam, hogy a repedésben, a járda széle felé eső részen hangyák masíroznak. „Na nem, ezt nem fogja megcsinálni!” – gondoltam. Megcsinálta.
Ozzy az orrához tartotta a szívószálat. Az a nagy, fehér segge úgy világított a piros ruha alól, mint egy kettéhasított holdkorong. Mély lélegzetet vett, és fölszippantotta az orrába azt a sereg hangyát. Felegyenesedett, hátrahajtotta a fejét, és krákogott egy nagyot, amitől pár kóbor, szerencsétlen hangya biztos lecsúszott a torkán. Akkor aztán felrántotta a piros ruhája elejét, megmarkolta a farkát, és lehugyozta a járdát. Anélkül, hogy akár egyetlen pillantást vetett volna a közönségre (ott volt a turné valamennyi munkatársa, meg ott volt egy csomó vénasszony meg a család, bár ezek úgy tettek, mintha az egészből semmit sem vennének észre), letérdelt a húgytócsába. A piros ruha totál lucskos lett, de nem érdekelte. Fogta magát, előredőlt, és szépen felnyalta a tócsát a betonról. De nem ám úgy, hogy beledugta a nyelvét, aztán annyi, hanem normálisan fellefetyelte, ahogy a kismacskák isznak. Amikor végzett, felállt, és szikrázó tekintettel rám nézett. A szája tiszta húgy volt.
- Na ezt csináld meg, Sixx!
Nyeltem egyet, leizzadtam, de ez olyan kihívás volt, amit nem utasíthattam vissza. Arra gondoltam, Ozzy milyen sokat tett a Mötley Crüe-ért. Ha azt akartam, hogy továbbra is minket tartsanak a legkreténebb rockbandának, nem hátrálhattam meg, nem vonulhattam vissza gyáván, ennyi ember szeme láttára. Lehúztam a cipzáramat, előkaptam a farkam – bárki jól láthatta, aki a bárban, meg a medence körül volt. „Leszarom! – gondoltam, miközben én is odaeresztettem egy tócsát – Felnyalom a saját húgyomat. Végül is az én testemből jött ki, nem?”
Amikor azonban lehajoltam volna, hogy befejezzem azt, amit elkezdtem, Ozzy megelőzött, és az egészet felnyalta előlem. Ott állt, négykézlábra ereszkedve, és az én húgyomat lefetyelte! Felemeltem a kezem.
- Győztél! – mondtam.
És tényleg győzött. Attól a pillanattól fogva mindig tudtuk, bárhol is voltunk, bármit is csináltunk, hogy van valaki, aki még nálunk is betegesebb és undorítóbb.
Innen idézve: Mötley Crüe & Neil Strauss: The Dirt. Fordította: Szántai Zsolt. Cartaphilus Könyvkiadó, 2009.