Hunter Davies azt írja a könyvében [The Beatles: The Authorized Biography (1969)], hogy…
Na, az aztán tényleg egy kalap szar. A Sunday Times stílusában íródott, a „Fantasztikus Négyes”, satöbbi. Az igazságból semmi sincs benne, a nénikém kigyomlált belőle minden igazságot a gyerekkorommal meg a mamámmal kapcsolatban, én meg hagytam, ami az én lelkemen szárad, satöbbi, satöbbi. Egy szó sincs benne az orgiákról a turnékon, meg a többi őrületből. Azt akartam, hogy egy igaz könyv jelenjen meg, de mindegyikőnknek felesége volt, nem akartam fájdalmat okozni nekik. Fejezzük is be ezt, mert továbbra is házasemberek. Tudod, komolyan mondom, a Beatles turnéi olyanok voltak, mint Fellini Satyriconja. Volt egy bizonyos image-ünk, de a turnéink egészen máshogy néztek ki; aki részt vett a turnén, az mind benne volt. Képzeld el a Satyricont, csak négy zenésszel.
Mondjuk, hogy megérkeztetek egy városba, egy szállodába…
Akárhova mentünk, teljes őrület tört ki. Mind a négyünknek külön szobánk volt, hogy elkülönülhessünk… Próbáltuk távol tartani őket a szobáinktól, de Derek és Neil szobája tele volt anyaggal, nyüzsögtek a kurvák, a franc tudja, mi minden volt ott. Rendőrök… minden! A Satyricon, érted? És mit tegyen az ember, ha a tabletta hatása nem szűnik… és agyon kell ütni valamivel az időt? Beindul. Rendszerint egész éjjel fennmaradtam Derekkel, akár volt ott más, akár nem. Egyszerűen nem bírtam aludni. Akkora élet zajlott. A csajokat még nem groupie-nak, hanem valami másnak hívták. De ha nem voltak groupie-k, voltak kurvák, vagy akárkik. Volt ott minden.
Mindezt ki szervezte?
Derek és Neil, ez volt a dolguk. Meg Mal, de ebbe ne menjünk bele.
Mint az üzletemberek valami konferencián.
Igen, pontosan. Ha rázúdultunk egy városra, akkor ott élet is lett. Nem szaroztunk. Amszterdamban készültek rólam képek, ahogy négykézláb jövök kifelé a kuplerájból, meg hasonlók. Az emberek meg üdvözöltek: (derűsen) „Jó reggelt, John!” A helyszínekre elkísért a rendőrség, mert nem akartak túl nagy botrányt. Nem szívesen beszélek erről, nem akarom, hogy rosszul essen Yokónak. Nem is lenne tisztességes. Inkább csak annyit írj: „Amikor turnén voltak, az maga volt a Satyricon”, és kész. A többiek feleségeit sem akarom megbántani, egyszerűen nem tisztességes. Sajnálom.
[…]
Mondj még valamit Hunter Davies könyvéről.
Hát… nem is tudom, nem emlékszem rá. A Love Me Do [1964-ben jelent meg], amit Michael Braun írt a Beatlesről, jobb könyv volt. Igaz könyv. Megírta, milyenek voltunk, micsoda rohadékok. Ha az ember ekkora nyomás alatt él, nem is lehet más, és mi ezt olyanokon vertük le, mint Neil, Derek és Mal. Ezért aztán a felszín alatt neheztelnek ránk, de soha nem mutatták, és majd ha nyomtatásban olvassák, nem is fogják elhinni. Mivel azonban abban a szar helyzetben voltunk, rengeteget kellett nyelniük tőlünk. Kemény munka volt, és valakin le kellett vezetni a feszültséget. Azok a részek, amik arról szóltak, hogy milyen rohadékok voltunk, kimaradtak Davies könyvéből. Kurva nagy rohadékok – ez volt a Beatles. Szemétnek kellett lennünk, hogy kibírjuk. A Beatles volt a legeslegszemetebb a világon. Allen valami ilyesmit ír a karácsonyi képeslapján: „Igen. Bár a halál árnyékának völgyében járok, nem félek semmi gonoszt, mert én vagyok a legnagyobb gazember a völgyben.” Nem viccelek, ha talpon maradsz, gazember vagy.
Hogyan sikerült mégis megőrizni a tiszta image-t? Bámulatos…
Mert mindenki azt akarta, hogy megmaradjon ez a kép rólunk. Ezt akarták a körülöttünk nyüzsgő újságírók, mert kellett nekik a potya pia, kellettek a potya kurvák, meg a buli. Mindenki rajta akart lenni a turnébuszon. Ebben a Satyriconban mi voltunk a Caesar. Ki akart volna piszkálni bennünket, amikor millió fontot kellett megkeresni, ki-ki potyázhatott, kapta a jattot, még a zsaruk is részt vehettek abban az egész kurva felhajtásban… Mindenki benne akart lenni. Ezért van, hogy egyesek még mindig ragaszkodnak a Beatles-képhez. „Ne vegyétek el tőlünk. Ne vegyétek el tőlünk Rómát. Róma nem hordozható. Mindnyájunknak házaink, kocsijaink, feleségeink, szeretőink, titkárnőink vannak, bulikat csapunk, iszunk és drogozunk, ne vegyétek ezt el tőlünk!” Ha másként viselkedem, felhangzik a kórus: „Őrült vagy, John, elment az eszed? Ez az ostoba John mindent el akar venni tőlünk!”
Innen idézve: Jann S. Wenner: John Lennon emlékezik. Fordította: Kőrös László. A fordítást ellenőrizte: Révbíró Tamás. Cartaphilus Könyvkiadó, 2001.
