Pozsonyi Ádám akkora punk, hogy még a téma szakértőjének aligha nevezhető Kertész Imre is belátta ezt az exportképes gondolatot és meg sem állt a Messzi Nyugaton tornyosuló Berlinig. Ott aztán jó elmondta, hogy a magyarokkal márpedig őtet ne emlegesse együtt senki. A német riporter persze nem sokáig örülhetett, a Nobel-díjas írónk kijelentette, hogy az a nemzet, amely fiának éppen nyilatkozik, az tette őt zsidóvá. Nádas Péter meg a Még Messzibb Nyugaton vette elő a képernyőképes arcát, hogy megvallja az egy platformot az írókollegával. Melyik magyar punk mondhat még el hasonlót magáról?
Pozsonyi Ádámnak, a nemzeti avantgárd géniuszának (vigyázat, öndefiníció!) van legalább három olyan jelszava, amire érdemes figyelni. 1. „Vesszen a Nyugat! Vesszen a modernség! Vesszen a haladás!”, 2. „Mindig az az elnyomó, akit nem lehet szidni.” 3. „Az új, az rossz!” Aki egy névelőjével sem ért egyet, annak is el kell fogadnia, hogy eredetiség szempontjából sokkal érdekesebbek ezek az erősen ironikus ízű, konzervatív szemléletű mondatok egy olyan korban, amikor a kertévés délutáni beszélgetős műsorok szex, megcsalás és családon belüli erőszak témaköreit boncolgató altesti élvezkedése után a polgároknak eszük ágában sincs megpukkadni az olyan színeshajú, anarchista fiatalembereken, akik az utcán mernek sörözni.
A rendszerváltást követően hosszú éveknek kell eltelnie, hogy az időközben önmaga paródiájává korcsosult, kiüresedett liberalizmusról úgy lehessen beszélni, ahogy az megérdemli. Főleg úgy beszélni mondjuk az államok fölé növő multinacionális cégek környezet- és világfölélő dolgairól, a trianoni szégyenhatárokon túli magyarok segítéséről, a palesztinokat terrorizáló Izraelről stb., hogy ne kerüljön a megszóló automatikusan a MIÉP-pel azonos jobbszélre. Vállaltan reakciós hősünk ezt szerencsére humorral csinálta. Előbb az általa írt és szerkesztett, Genyó Szívó Disztroly nevű punk fanzin ötödik számától, majd az új évezredben a Demokratában, könyvek lapjain és a gyakran frissülő blogjában publikálva. Ja igen, meg a Demokrata-kör című, az Echo TV-n futó műsorban.
Pozsonyi Ádám már 1994 idején is rendpárti volt és derűs kedvvel figurázta ki, hogy az a kontra viszony, ami őt és több egész generációt jellemzett az ’89 előtti kommunistákkal szemben, az valahogy elsikkadt a többségnél. Helyette a gumigerincűek nekiállták élvezni a nekik fenntartott székeket a sokcsillagos éttermekben, a földig hajoló tiszteletteljeséget a kulturális intézmények főbejáratánál és persze az adódó alkalmakat, amit komoly pénzek okán nyilatkoztak az írott és a mozgóképes médiumoknál. Megértjük a dolgot, de nem szeretjük, ha a régi barátaink lakásában minden egyes tükröt betörve találunk, és amikor rákérdezünk a miértre, rezzenéstelen pillával és mosolygósan azt kapjuk válaszul, hogy egy velejéig fasiszta országban ne csodálkozzunk, hogy ilyen egyszerre végzik be a fényvisszaverő felületek.
A Rendet című, 2000-es szám annyira tökéletes kinyilatkoztatás, mint Bucónak az a gondolata, hogy magyar ember Konrád György, Nádas Péter és Spiró György könyveit nemhogy nem olvassa, de a kezébe sem veszi őket. Még a végén véletlenül ki talál onnan csúszni valamelyik és a néhány lap alapján, ami mégis ott maradt, a külső szemlélőnek úgy tűnhet, mintha tépkedné őket. Nekünk az íróurak kétharmadától van dedikált példányunk, de remélhetőleg a jövő nemzedékek tanulnak a hibáinkból. Haláluk után jó pénzért eladják őket és építenek belőle a kertbe egy gémeskutat.