Oké, hogy a borítókép visszataszító, ahogy Robert Smith is úgy néz ki az elmúlt 15-20 évben, mint valami vízihulla, és már ebben a bekezdésben is úgy írják, hogy esőáztatta, hogy „eső áztatta”, meg a fordítók vagy a tördelők szerint a vidámpark valójában „vidám park”, de ezt az első bekezdést nem bírjuk nem ideidézni, mert olyan idillien szép, hogy csak na.
Blackpool aprócska, szeles, szürke üdülővároska Anglia északnyugati partján. Időnként olcsó és vidám, időnként drága és szomorú – mindenesetre ez az a hely, ahol a munkásosztályhoz tartozók már több száz éve eltöltik komor, esőáztatta szabadságukat. A magányra és a hálószobák izgalmaira vágyó szerelmesek is kedvelik Blackpoolt, ők általában hétvégenként látogatnak el ide. A „Pleasure Beach” nevet viselő vidámparkban mindig sok gyerek jár, ugyanis itt található az ország leggyorsabb és leghosszabb hullámvasútja. A tengernek itt olyan a színe, akár a gránité; az olajos dagály naponta kétszer is elmossa a partra épített homokvárakat. A hely olyan, akár Morrissey tengerparti városa, „amelyet elfelejtettek kiüríteni és lezárni”. Ez az a hely, ahol Robert Smithnek és a Cure-nak, vagyis a borongós retorikával ötvözött színtiszta popfantázia mestereinek három évtizedet felölelő története elkezdődött.
Innen idézve: Richard Carman: Robert Smith & The Cure – Vágyak és vallomások. Fordította: Szántai Zsolt és Mikó Dániel. Silenos Könyvkiadó.