A slágerfesztivál harmadik tv-adása óta töröm a fejem, ugyan milyen életérzést, hangulatot fejezett ki az utolsó szám? A „Fáj minden csók” dallama bársonysima érzelmekből csap át bravúros énektechnikával fejhangú extázisba, elannyira, hogy a drámai szó, a „fáj” ismétlődésének felgyorsulásával a „fáj, fáj, fái, fáj”, „váj-váj-váj-váj”-já torzul.
Már-már feladtam a talány pszichológiai megközelítésének aspektusát, amikor mindent megoldott 7 éves, elkényeztetett lakószomszédunk, Robika. Édesanyja tegnap pulóvert akart ráadni, amikor a sok eső után lehűlt a levegő. A gyerek nyafogni kezdett.
- Nem veszem fel!
- De felveszed!
- De nem!
- Jössz ide, te átkozott kölyök!
- De dem begyek! – kámpicsorodott el a gyermek és mind nagyobb hangerővel hajtogatta:
- Dembegyeg! Dembegyeg! Debbegyeg! Bert szúr-szúr-szúr!
- Dehogy szúr, ne kényeskedj, mert elnadrágollak!
Ekkor már bekövetkezett Róbert extázisa. Mikor anyja elkapta, hogy ráerőszakolja a pulcsit, a fiúcska bömbölt.
- Dob veszem fel! Deb veszem fel, mert váj-váj-váj-váj!
Azért berd váj-váj-váj-váj!
Ez hát a sláger indítéka, mármint a szóbanforgóé! A makulátlan, ártalmatlan, mimózalelkű, elkényeztetett kisgyermek finom érzékenysége.
(Tóth István: Váj-váj... Petőfi Népe, 1966. augusztus 7.)
Innen idézve: Koltay Gábor: Szörényi, Bródy: Az első 15 év. Zeneműkiadó, 1980.