Egyszer megyek az Országos Rendező Irodába. A büfébe beszólt a Tolcsvay Béla, hogy akarok-e Kubába menni? Szombaton indulnánk… és akkor már szerda volt. Egy kicsit gondolkodtam. Mi jobb nekem, ha az Expresszel megyek Jugoszláviába, vagy inkább Kuba. Fölhívtam anyámat. – Csomagolj, megyek Kubába! – Na, fiam, megint hülye vagy! – Ennyi volt a hozzáfűznivalója. De azért becsomagolt. Így éltünk. Éppen akkor vesztem össze életem nagy szerelmével, azóta meghalt szegény, de ez más téma… Szerdán összevesztünk, csütörtökön kibékültünk, úgy, hogy erősen gondolkoztam, menjek-e Kubába? Aztán meggyőzött. Megígérte, hogy két hétig mindenképp várni fog. Hű lesz. Szombat hajnalban még fönt voltam a Hármashatár-hegyen egy házibulin. Úgy estem be a reptérre. Üvöltöztem, hogy várjatok, dzsia, dzsia, dzsu. A Tolcsvayék még nem repültek, meg voltak ijedve. Elővettem a butykost és megmutattam, hogyan lehet munka nélkül örömet szerezni. Odailleszted a szádhoz. Nem döntöd, csak illeszted! És ahogy megy föl a gép, a pia minden külön meló nélkül beledől a torkodba… Montrealban sztrájkoltak, úgyhogy a szerelés lemaradt a gépről. Elöl még az üléseket is kiszerelték. Fociztunk az óceán fölött. A cucc egész Kuba alatt nem került elő. A roadokra tehát nem volt semmi szükség. Felejthetetlen. Éjjel háromkor rendeltük a francia pezsgőt, plusz tíz üveg sört. A számlát meg úgy írtuk alá: John Lennon. A pénzt soha senki nem kérte…
Hazajöttünk és még egy évig kubai idő szerint járt az órám… Ja, Kubában még egy mulatt lányba is beleszerettem. Terveztem az esküvőt, de nem kaptam újra útlevelet. Valami balszerencse ért. Összekevertek. Jöttek vissza a kérvények: „Kiutazása államérdeket sért. ” Nem tudtam, mi van! Mint mikor belöknek egy sötét szobába, bumm egy pofon, mondd meg ki volt…! De hát nem csináltam semmit! Gyártottam a kérvényeket, kértem a kihallgatásokat. Kiderült, hogy összekevertek. Elírtak egy betűt a nevemben. Egy ötvenéves pacáknak néztek… A kinézet nem számított. Csak hetvennyolcban tudtam újra kimenni. Nagyon vártam. Megesküdtem, ha sikerül, megcsókolom a kubai földet. PANAM-géppel mentünk, ők nyerték a versenytárgyalást, ha igaz, egy dollárért vittek egy embert…
Az amerikai gépnek voltak előnyei! Leszállta Bahamákon. És mivel volt, kiengedték az összes utast. USA! USA! Vámvizsgálat, semmi. Sétáltunk egyet a Bahamákon... Jó hangulat, az egyik stewardess magyar származású, úgyhogy bent iszogattunk a pilótafülkében. Leszállás Kubában. Kinyílik a repülőajtó, persze én voltam az első, aki lerohantam. Képzeld el! Várják a küldöttséget. Reflektor, egyebek. Film indul! Erre kiront egy örült magyar, kicsit szédeleg, aztán leborul és megcsókolja a földet. Film persze kihúz, eléget, felvétel újra indul…
… Voltam Latinovits-road is. Együtt jártuk a vidéket. Tolcsvayék, ő meg én. De nem hakni ám! Többször le is szúrta a szervező, hogy túl hosszú az előadás. Nem érünk időben a következő helyszínre! De ő nem hagyta magát. Ennyi pénzért két óra jár, mondta... Tele volt adósságokkal. Egyszer ültünk a kocsiban, már a sokadik előadás után, amikor fölsóhajtott: - Hála neked, Ady Endre! Most már nem tartozom senkinek. Vehetek magamnak egy bőrfotelt…
Nem szeretem a verseket, de engem is megfogott. Még százegynéhány előadás után is. Kucorogtam és hallgattam. Azóta verem a fejem! Miért nem vettem föl és miért nem fényképeztem le! Egy évig, minden héten hakni. Aztán világmegváltás a Rátkai-klubban. Onnan indultunk, az Operettszínház elől. Próbálta a Bozzi urat. Jött ki a kutyájával, a teddyber bundájában. Kért mindenféle tanácsot. Zenés darabban még nem játszott. Nem értette, miért nem hallja a saját hangját a színpadon. Magyaráztam neki. Mondta, hogy kiköti, én hangosítsam. Tudtam, úgyse tudja elintézni. De ő reménykedett. Egyszer belázasodtam. Nem tudtam menni Délvidékre, Jugoszláviába. Eljött hozzám és saját kezűleg rakta be a cuccot. A házban lakó öregasszonyok elájultak. Itt a Latinovits! A föllépés után hozta a gázsit. Meg voltam döbbenve. Nem akartam elfogadni. „Ugyan már - mondta –, ugyanazt a szart esszük.” Még csokit is hozott, meg ilyen hülyeségeket. Mentünk eléje a Bozzi úr premierje után is. Jött ki, nem érdekelte a bankett. Olyan volt, mint egy kivert kutya. Bent a többiek öntötték a fejükre a púdert, mi meg elballagtunk a Tolcsvayval meg Czipó Tibivel a Fészekbe. Ittunk egy pohár italt. Valahogy úgy láttuk, nagyon egyedül van.. Hajtotta magát. A színház után következett a hakni, utána meg este tízkor vittük egyenesen a szinkronba…
…. Sok előadásra emlékszem. Néha a közönség nem versműsorra számított, fogalmam nincs, mivel csalogatták be őket. Valami szórakoztató műsort akartak, mire kiállt Latinovits verset szavalni. Először fütyültek, doboltak a lábukkal, de ő sose adta föl. Megfogta őket. Úgy mondta a verset. Olyan kuss lett!!!... Egyszer Gyöngyösön előadás közben elkezdett a központi fűtés kattogni. Tudod, ahogy tágul... De egyre hangosabban! Már alig lehetett hallani a verset... Az emberek mozgolódni kezdtek. Végigmondta, aztán gyorsan váltott... Talpra magyar! De úgy ám, bőgve, hogy elnyomta a kattogást. Rögtön ráfigyelt mindenki!
Amikor fölértünk Pestre, mindig megkérdeztük: „A szinkronba, az Évához vagy haza?” Ha nem értünk túl későn vissza, azt mondta: „Nem lehet az asszonyokat ilyen korán meglepni! Bele az éjszakába!” Pipacs bár. Sokan rátapadtak. Jaj, Zolikám, így, úgy! Fizetgetett nekik. Lányok is akaszkodtak rá. Mindenki le akarta lére venni. Hajnaltájban aztán, mielőtt baj lett volna, a Czipó megszólalt: „Zoli! Menjünk haza! Vár a Bagó!” Erre mindig lerakta a poharat. „Igazad van!”, mondta. „Ezek a kurvák nem érnek semmit.” Beült egy taxiba és hazament. Kicsit szunyókált, aztán nyolcra irány a szinkron vagy bármi. Sokat beszélgettünk. Magyarázta a dolgokat. Hogyan kéne megmenteni a Balatont? Gyakorlatias volt. Nem olyan, mint a legtöbb művész. A műszaki dolgok is érdekeltek. Figyelte, kérdezte, mit hova dugok... A színházában reménykedett. Kilincselte sorra az illetékeseket. Mindig lerázták valamivel. Egyszer aztán bekeményített. Vitte magával egy bőröndben a tervezeteket, könyveket. Még hidegtálat is rendelt a Gundelból. Azt mondta, addig nem mozdul az iroda elöl, míg nem mondanak feketét vagy fehéret. De így sem sikerült… Persze, nem is tudom, hogy nekem kell-e beszélnem ezekről…
Innen idézve: Ómolnár Miklós: A rock napszámosai. Ifjúsági Rendező Iroda, 1987.