CSEH TAMÁS
Egy tök üres lakásban laktam, ahol egy sodrony és az anyámtól kapott régi éjjeliszekrény volt a lakberendezés. De az ablakból gyönyörűnek láthattam a Vízivárost, s ha kifordultam lent a kapun, balra is, jobbra is kocsma kocsma hátán. Szóval jó hely volt.
Ide csöngetett be egy szép napon Bereményi Géza.
A Gézával folytatott beszélgetést én elfelejtettem, ahogy egy ilyen éjszakai ígéretet elfelejteni szokás. Másnap elmentem tanítani, aztán hazajöttem és ledőltem a sodronyomra. Négykor csöngettek, kibotorkáltam, ott állt Bereményi, és én jó képet vágtam, mintha emlékeztem volna a megbeszéltekre. Géza rögtön leült, és kezdte mondani, hogy úgy kéne, hogy te játszol valami dallamot, azt ismételgeted, és én akkor arra megpróbálok írni. Mutattam neki egyet-kettőt, rengeteg kész dallamom volt, mert mint valami bogárgyűjtő, állandóan magnóra vettem az általam kreált dallamokat. Rendesen el voltam ájulva ezektől, meg a hozzájuk költött angol szövegeimtől. Nagy szomorúság lengte körül ezeket a dalokat. A fecske rászáll a tengeren egy csónakra, és ott pihen. I’m Swallow. Ez angolul szépen hangzott. Ha azt mondom, hogy fecske, az már ciki.
És rászállt a fecske a csónakra?
Pengettem néhány dallamot, és Géza hirtelen lecsapott, hogy ez jó, ez egy franciás dallam. Eljátszottam még egyszer, és elképedve figyeltem, hogy mit csinál. Vadul írt és utasítgatott, hogy még, még, játszd még.
Bosszantott?
Bosszantott, mert számomra teljesen szokatlan helyzetbe kerültem. Egy másik fiú dirigált nekem, s kicsit fölhorkantam magamban, de azért játszottam tovább. Ő pedig írt, aztán áthúzta a sorokat, újrakezdte, s végül odatolta elém, hogy nézd, na nézzed, várjál, letisztázom, így. Elolvastam, és megpróbáltam elénekelni:
„Az ócska cipőt egy este már oly vastagon lepte a sár, hogy végül megállt, csak bámult Desiré. Desiré így suttogott: Istenem, istenem! Micsoda vidék! Micsoda egy ócska vidék! A cipőm milyen ócska már.”
Így szólt a dal. Borsózott a hátam. Mint amikor valaki nem is keres, mégis talál. Elénekeltem még kétszer, hogy ne szóljon olyan görcsösen, s akkor már mindketten tudtuk, hogy valami apró kis csoda történt. Angyal szállt át a szobán. Rögtön letéptünk az első kocsmába, az Izolabellába, ami akkor nyílt, s vodkázni kezdtünk. Akkoriban az egész nemzedékünk vodkát ivott. Ittunk, és ismerkedtünk egymással. Géza elmesélte, hogy albérletben lakik, de éppen felmondott neki a főbérlője. Jó, akkor költözz hozzám, mondtam. Rövidesen megjelent egy bőrönddel és egy laticellel. Ezügyben egyformák voltunk mi albérlők, szobáról szobára járók. Aki ment, az egy bőröndöt és egy laticelt hurcolt magával. Ez volt az albérlők felszerelése. Géza lepakolta a szoba másik felében a laticeljét és attól kezdve éjjel-nappal írtuk a dalokat. Hihetetlen jó játék volt. Hajnali ötkor már, vagy még, de dalt írtunk, és egymásnak énekeltünk.
Írhattad volna te magad is ezeket a szövegeket?
A szövegekkel tökéletesen azonosulni tudtam. Micsoda vidék, micsoda ócska vidék! Ez az. Minden nyilvánvalóvá vált számomra. Megfogalmazódott, amit egész életemben nem tudtam megoldani, és megírni sem tudtam. A dal kimondta, kibeszélte a bajt. Nem pókosodtak be a dolgok. Nem volt rá szabadság, de rejtjelezve hírül adta a helyzetet. A fájdalmat, a megvetést, a szomorúságot. Kimondta az albérleteket, a bőröndöket, a laticeleket, és ez rengeteg embernél kongatott meg hasonló harangokat.
****
BEREMÉNYI GÉZA
Amikor az Úttörő Áruház előtt találkoztunk Tamással, én az éppen ott kószáló társasághoz tartoztam. Ebben a csapatban olyan fiúk voltak, akik ha ismertek és vállaltak valakit, az nekem garancia volt, hogy az illető legalábbis figyelemre méltó. Ezek a fiúk pedig a különös, a félig-meddig bolondnak kijáró tisztelettel bántak Tamással, és én ezeket a srácokat szintén mint bolondokat tiszteltem. Itt a „bolond” szó azt jelenti, hogy a furcsákat. Aki más. Akkoriban elég könnyű volt különbözni az emberektől, hiszen uniformis világban éltünk.
Amiből még egy szövegíró is kilógott?
Bevallom, hogy irigyeltem a slágerszövegírókat, mert gyönyörűnek tartom a slágerszövegeket. Van bennük valami titok. A kollektív tudatra, vagy inkább a kollektív tudattalanra hatnak. Gyermekkorom legnagyobb élménye volt a „Gyia ló, gyia trap, trap”, a „Jereván elcsitul a város és messzi útra készül, felnyerít a ló az éjszakában”. Ezek határozták meg a gyermekkori képzelgéseimet, álmaimat.
Ennyire erősen éltek benned a dalok?
Valahol a második világháború tájékán alakult ki az embereknek ez a furcsa viszonyuk a slágerekkel. A második világháborúban haltak meg slágerekre. Az a dal, hogy „Csak egy nap a világ”, olyan erővel idézte föl nekem Budapest világháborús közérzetét, a szülővárosomnak azt az érzését, ami az ostrom előtt volt az emberekben, hogy ez az egész valahogy átáramlott a gyerekkoromba. Bármilyen történelmi leckénél tisztábban és nagyobb erővel idézte föl ezt a kort. Átélhettem mások sorsát általuk, s ez tette nekem nagyszabásúvá. Őszinte volt és tiszta. S a felidéző erejével a kor lelkéhez lehetett hozzáférni.
Akkor hát mi a dal?
A dal napló. Én is naplónak szántam a dalainkat. A szövegek a dallamokkal együtt olyanok, mint valami szignál. Előhívnak valamit. Mert ha igazán szép és fontos dolog történik az életedben, s közben zene szól, akkor ha utána ismét meghallod ezt a zenét, visszaidézi az eseményt. Akár a szag. A szag a legnagyobb erejű szignál, rögtön utána következik a zene. Van egy olasz sláger, két versszakos, és egy trombitaszólóról mesél. Ez a kedvenc slágerem. „Csak egy trombitára emlékszem az árnyékos udvaron, szólt, és te sírtál. Csak egy trombitára emlékszem az árnyékos udvaron, szólt, elhagytál.” A trombitára gondol, és ez eszébe juttatja azt is, hogy sírt. A trombita hívja elő. Éreztem, hogy rám is így hatnak ezek a dalok, s szerettem volna ennek az erőnek részese lenni. Szerettem volna azok közé az emberek közé tartozni, akik másokat képzelgésre és álmokra késztetnek.
Viszont aki sztár akart lenni, aki babonázni akart, inkább zenészként próbálkozott. Hiszen az énekes karjaiba omlottak a lányok.
Nekem nincs hallásom, az tehát föl sem merülhetett, hogy zenész legyek, vagy zenét szerezzek. De rögtön költő leszek, ha ritmust kapok valakitől. Ha valaki nekem egy asztalon kopogni kezd, én arra tudok verset írni. Annak ellenére, hogy prózaíró vagyok és a prózának más a ritmusa, más a lélegzetvétele. De ha valaki elkezd zenélni nekem, akkor megváltozik a ritmusom, másként kezd verni a szívem, s akkor költővé változom. Csakhogy a zenét nekem szolgáltatni kell.
Kiknek szántad ezeket a dalokat?
Nem akartam a tömegekre hatni. Rejtőzködő típus vagyok. Nekem mindig szokatlan és kínos, ha a dalok nyilvánosságra kerülnek. Ha mások hallgatják a dalainkat, én rosszul vagyok. Egyedül szeretem csak hallgatni, de így is csak akkor, amikor már távoli az idő, amiben születtek. Sosem hittem azt, hogy a dalainknak bármi közük lesz a maradandósághoz. Ez föl sem merült. Egészen biztos voltam benne, hogy nem jutnak el másokhoz. Legföljebb tíz emberhez, de ők sem azok lesznek majd, akiknek szánjuk.
Ha irtóztál a nyilvánosságra kerüléstől, mi a fenének írtad megszállottként a dalokat gyakran még hajnalban is?
Én ezt magamnak akartam. Utólag bevallom, én akartam a dalok személyes tulajdonosa lenni. Én ma is annak érzem magam. A dalok a személyes tulajdonaim, tehát bármikor dúdolhatom ezeket. Ez adta persze a függetlenségünket is, a pofátlanságunkat, a gátlástalanságunkat. Emiatt vetemedtem arra a bátorságra, hogy elővegyem ezeket a giccsbe hajló szavakat.
Miért éppen a Tamás?
Az ő személye biztosítéknak tűnt, hogy nem jutnak el másokhoz a dalok. Ezért nem sündörögtem a kor ismert táncdalénekesei körül. A Tamás azt a lehetőséget adta, hogy azt írok, amit akarok. Hajlandó magát bármibe beleélni. Ő viszont úgy énekli, ahogy akarja, én is hajlandó vagyok magamat bármibe beleélni. Mi tulajdonképpen egymás médiumai voltunk. Egymás tükrei, és a mindennapjaink látszottak ebben a tükörben. A személyünk teljesen feloldódott. Engem nem a Tamás személyisége fogott meg, hanem az alkalom. Ő felkínálta az alkalmat, mivel voltak dallamai. De én nem fedeztem fel őt. Bárkinek fölajánlottam volna, hogy írok szövegeket, csak az volt a kikötésem, hogy ne legyen hivatásos zenész.
Milyen volt a kor hangulata, amiben ezek a dalok születtek?
Pokolian erős. A brezsnyevi hetvenes évek kezdete. Rengeteg volt a vak, aki nem látta, hogy ez teljesen reménytelen, és azt hazudta, hogy vannak esélyek itt Kelet-Európában. Aki esélyt állított, az hazudott, aki tudta, hogy esélytelen a dolog, az pedig berendezkedett egy téli álomra. Vagy végzett magával, esetleg disszidált. Egy téli álom volt az egész. Az éjszakákra emlékszem belőle. Sötét volt, olyan, mint egy akna. Egy liftakna. És szálltunk lefelé a nagy, puha sötétségbe. Ha ebben valaki gyufát gyújtott, olyan ereje volt, mint egy robbanásnak.
Innen idézve: Fodor Sándor: Cseh Tamás – interjúregény. Graffiti Bt., 1994.
