Tudtatok négy-öt számot…
Tizenöt-húszat, az már komoly műsor volt, azt már el lehetett játszani tízszer egymás után is, és nagy lelkesen tanultuk az újakat. Elég rossz az emlékezetem, valószínűleg színezek is dolgokat, ez menthetetlenül így lesz az egész könyvben, de van néhány erős élmény, például egy magányos csillebérci fellépés. Talán mert van is róla fénykép: állok ott egy Gibson gitárral, és emlékszem, a Come On Let’s Twist Againt éneklem. Ezzel a gitárral tiltottak ki Almádiból 1962-ben tvisztelés és hozzá való zenélés miatt.
Ezt így fogalmazták?
Nem kaptam róla írást, de a rendőrök szó szerint ezt mondták. Komolyabb volt ez minden írásnál. Almádiban nyaraltam, a gitár nálam volt, azt mindenhova vittem. Viaszosvászonból varrtam neki tokot. Játssz valamit, mondták, ahogy megláttak a gitárral. Nem rólam szólt ez, hanem a hangszerről. Eljátszottam nekik három-négy számot, annyit tudtam. Travelling Man, ilyenek, aztán újra. És megint újra. A strandon, ha nem énekeltem el ezerszer a Come On Let’s Twist Againt, hát egyszer sem! A saját angol szövegemmel, persze. Az egész strand odagyűlt, mindenki tvisztelt, amíg „rendbontás” miatt a rendőrség ki nem szállt a helyszínre. De addigra mi elillantunk. Az Aranyhíd presszóban találkoztunk az almádi stranddal majdnem szemközt. Ült ott ez az ártatlan népség, és rettegett tőle a hatalom. Semmit nem csináltunk, de együtt voltunk, farkasgyülekezetnek számítottunk. A következő napon a strandra már úgy mentünk ki, hogy lesz tviszt. És lett tviszt, kiszállt a rendőrség, és mi megint elillantunk.
Frank az angolok és szokásaik iránt is érdeklődőnek bizonyult. Mikor beszélgettünk, az első benyomásairól kérdeztem. „Az első fontosabb élményem az útról az, mikor Tom Wilson, aki már számtalanszor járt Angliában, körbevezetett Londonban [1967-ben], aztán elvitt egy kocsmába, és megismertetett a disznóhúsos pitével. Megfogtam, és bölcsen kinyitottam, hogy mielőtt megeszem, megnézzem, mégis mi van benne. És amikor megláttam azt a szürke, olvasztott viasz jellegű miabaszást gunnyasztani a tésztabatyu alján, és rájöttem, hogy a körülöttem lévő emberek mind ezt eszik, akkor arra gondoltam, mégis miféle emberek ezek? Hogyan juthattak idáig?”
Bernard McElwaine a másnapi Sunday Mirrorban számolt be élményeiről. „Alighanem ez volt – de tényleg, magasan – a »swinging London« legkülönösebb, legpszichedelikusabb, leginkább hippi eseménye [FZ hülyének tartotta a hippiket, a drogok meg nem érdekelték – by NEBAM]. Cincogás, csend, csörgés, sziszegés, visítás, éles zajok törtek elő az elektronikus eszközök rémisztő tárházából, amint a színes fények végigsöpörtek a színpadon. A Főanya [a zenekar neve: The Mothers Of Invention, azaz Az ötlet szülőanyjai – by NEBAM] egy Frank Zappa nevű úriember. Beszéde kellemes, szép lejtésű, hangja puhább és behízelgőbb, mint némely zenéje. Társaihoz hasonlóan o is olyan ruhákat hord, amiket talán valami égő áruházból menthettek ki, Pazar hajkoronája biblikusan hullámzik, és nem mondhatni, hogy visszafogná magát. A közönséghez – mely a zenétől eltérő módon nem töltötte meg a termet – így szólt: »Először is elszavalom dalaink szövegét, még mielőtt a banda megszólal, mert utána már nem fogjátok hallani. Utálni fogjátok.« A zene többek között egy bádogbili mentális portréját vázolta fel, melyet gumikalapácsokkal felszerelkezett, fütyülő kísértetek támadtak meg.”
Valami figyelemreméltó dolog zajlott Seattle-ben. A világ zenei sajtója az új „Seattle-i hangzásról” értekezett, és egyre nagyobb figyelem övezte az északnyugati zenekarokat, különösen a Nirvanát. Hirtelen a Sub Pop lett a világ legmenőbb lemezcége, és az összes nagyobb cég tehetségkutatói rendszeresen, bejelentés nélkül fel-felbukkant a seattle-i klubokban. A Nirvana soron következő albumához, a Nevermindhoz fűződő remények, valamint a térségből vagy környékéről származó előadók megjelenése felkorbácsolta az érdeklődést. A Soundgarden hatalmas sikert aratott a Superunknownon megjelent, erősen rock-alapú anyagával, és egyre inkább jegyezték az olyan bandákat is, mint az Alice In Chains és a még inkább underground Tad, illetve Mudhoney. Nem telt sok időbe, és az összes „lúzernek” nevezett kölyök szerzett magának egy pár katonai bakancsot, kockás favágóinget, megnövesztette a haját, a Nirvana kevéssé ismert első albumával, a Bleachcsel indultak el otthonról mindennap, és azzal dicsekedtek, hogy nekik már a megjelenése napja óta megvan a lemez. Kurt Cobain és a Nirvana kétségkívül e mozgalom spirituális vezetői voltak, de a Pearl Jam megjelenése nem sokkal később nagy kihívást jelentett számukra. Miután a média és a lemezcégek minden seattle-i megmozdulásra ráröpültek, megszületett a „grunge” kifejezés, és az elkövetkező két évben elterjedt az egész világban.