Néhány (ezért-azért) érdekes és (ezért-azért) tanulságos ez-az a 2006-ban az Európa Könyvkiadónál Megyeri Zsuzsa fordításában megjelent ilyen című könyvből, amit ezzel az alcímmel látták el: "Beszélgetések MICHKA ASSAYASszal". A francia (újság)író nem mellesleg magyar származású, a felmenői még Asztalos néven tengették magukat.
A szerző (itt éppen legendáriumolvasáshoz hasonlatos) bevezetőjéből:
A nyolcvanas évek elején síkra szálltam a U2-ért: rendületlenül írtam a lemez- és koncertajánlókat a Rock and Folk havi magazinban és a Libération-ban. Amikor Bono és Edge először jött Párizsba, elvittem őket a Notre-Dame-ba. Az ő ötletük volt. Még mindig előttem van, ahogy Bono utat törve a tömegben úgy sántikál, mintha Quasimodo volna, nem mernék rá megesküdni, de majdnem biztos vagyok abban, hogy Bono az én társaságomban evett el?ször egy párizsi étteremben. Rendszeresen felkerestem őt a kulisszák mögött. Akkoriban még nem vigyáztak biztonsági őrök a zenészekre. Bono verítékben úszva leginkább az ütésektől megrendült, de győztes bokszolóhoz hasonlított. A U2-zenéjében a hihetetlenül ihletett esetlenségüket szerettem. Valószínűtlenül vakmerőek voltak – ez volt zenéjük utópisztikus, retró vonása –, ugyanakkor nagyon is tudatában voltak a korlátaiknak, és arra törekedtek, hogy a lehet? legjobbat hozzák ki magukból a legnagyobb, legösztönösebb zajt keltve – ez volt a punk és a kortárs vonás.
Divatjamúltak voltak az újdonságért rajongók számára, és egy ideig túlságosan kihívóak azoknak, akik a régi zenéért lelkesedtek. Hatalmas, üres, még lakatlan földrészre értek, egy olyan végeláthatatlan, fehér, befagyott sztyeppére, mint amilyenen a „New Year’s Day” videóklipjében lovagoltak. Végül sokan követték őket, és meghódították a szűz terepet, mely akkoriban még elhagyatottnak, sivárnak tűnt. De senki sem lehetett közülük biztos abban, hogy nem fogják-e elfelejteni, magára hagyni, vagy hogy nem ragad-e ott azok között a süket, kiismerhetetlen írek között, miután hülyét csinált magából.
******
Mit értesz rejtetett képességek alatt?
A szikrát, a spirituszt. Volt valami eredeti a látásmódunkban, még ha nem tudtuk is tökéletesen kifejezni. És vakmerők voltunk. Csak ez a két dolog lök előre. Ha visszaugrok húsz évet az időben, lassú, szinte észrevétlen fejlődést látok: csak apró, egészen apró fokok és lépcsők. Lassan bontakozott ki a tehetségünk, és voltak olyan pillanatok, amikor úgy tűnt, jó útra tévedtünk, mint a The Joshua Tree vagy az Achtung, Baby albumokkal, vagy most. Így utólag nekem szörnyű lassúnak tűnik. Ilyen temérdek időre volt szükségünk, hogy beletanuljunk. Könnyen lehet, hogy mi tanulunk a leglassabban a világon. A Beatles például tíz év alatt lezavart mindent. (egy repülőgép hangját utánozza) Mi viszont most értünk csak el az ő Rubber Soul albumuk szintjére. [Azaz még innen mindenen, még nem kilépve a popzenei konvenciók közül. Most illik felnevetni!]
Komolyan mondod?
Komolyan. A lehet? legkomolyabban. Persze lehet, hogy belebetegednék az irigységbe, ha John [Lennon] elénekelné az „In My Life” cím? dalt a próbateremben. De jobb, aha tudod, mindegyik daluktól émelyeg a gyomrom. Azt mondanám nekik: „A dalaitoknak fantasztikus melódiája van, s ebben egészen egyedülállóak, a mi dalainknak azonban súlya van, s ez nálatok ismeretlen.” Nyugodtan hívhatod gravitációnak is…
[…]
A ZOO TV-turnén a hitelesség egyértelmű meghatározása ellen foglaltunk állást. A hitelesség szinte társalgás a szív, az agy, a test és lélek között. Semmi köze ahhoz, hogy valaki milyen ruhát visel. A fehér rocksztárok azt hiszik, hitelesek, miközben Prince-t a szórakoztatóipar karácsonyfájának tartják. Pedig több lélek van a kisujjában, mint egy egész kikötőnyi rocksztárnak. [Haha! Ez jó, Bono, nagyon jó!] És hát a Kraftwerk… A kozmikus lélek másik példája.
******
Egy rocksztárnak majdnem akkora űr van a szívében, mint az egója.