A srácok nagylelkűek és rendesek voltak; úgy viselkedtek velünk, mint büszke szülők a hülye gyerekeikkel, és mint minden büszke szülő, ők is felvágtak egy kicsit a házzal, amit kemény munkával sikerült felépíteniük. Ez volt a harmadik nagy, világ körüli turnéjuk, így nem meglepő, hogy komoly színpadi show-t dolgoztak ki: pirotechnikai eszközök arzenálja, hatalmas személyzet állt rendelkezésükre. Az arénás koncertjeikre hónapokkal korábban elfogytak a jegyek.
Olyan volt az egész, mint a valóra vált rock and roll álom. Kidolgoztak egy kommunikációs rendszert, walkie-talkie-kat használtak és numerikus kódokat; a banda minden tagjának volt egy készüléke, aminek a hátuljára felragasztottak egy csíkot – ezen voltak rajta, hogy a különböző számok mit jelentenek. Voltak személyzeti kódok, amelyek a pakolással, a világosítással, a felszereléssel kapcsolatos stb. dolgokat jelöltek, aztán ott voltak a banda walkie-talkie kódjai, ezek a srácok napi szükségleteinek minél jobb kielégítését tették lehetővé. Például az 1-es azt jelentette, hogy „anyag”, a 2-es azt, hogy csajokat kérnek, a 3-as a piát jelölte, és így tovább. Óriási volt az egész! A banda tagja bármikor, amikor eszünkbe jutott, beleszóltak a készülékbe: „Hé, Tommy vagyok, és szükségem lenne egy kettesre meg egy hármasra, és ha láttok pár klassz ketteskét, azokat is hozzátok be az öltözőbe. És… izé… igyekezzetek! Kösz szépen!”
(Idézet innen: Slash with Anthony Bozza: Slash, Cartaphilus Könyvkiadó, 2008., Szántai Zsolt fordítása)