Cseh Tamás: 1957-től 61-ig az egész Omega évfolyamtársam volt, Mecky, Laux, Benkő Laci a gimi U alakú szárnyának másik oldalán voltak, az ellenséges területen, tehát velük nem is haverkodtunk. Rózsival is a gimnáziumi években próbálkoztunk egyszer-kétszer, de azok még korai idők voltak. Mindenki azt mondta magáról, hogy tud gitározni. Én is. 71 táján még mindig akörül veckődtem, hogy festek, nem festek, tanítok, nem tanítok, majd lesz valahogy. A mi zenekarunk szétment, a többiek disszidáltak, nekem azzal megszűnt a zenekarozás. De nem is tudtam úgy zenélni, ahogy egy idegen csapatban kéne. Ahogy mondtam, jártam a Kexre, de nem vágyakoztam vagy irigykedtem, hogy ők muzsikálnak, én meg nem. Mindenesetre a Kexnek, jobban mondva Baksának alapos köze lett ahhoz, hogy én megmutatkoztam közönség előtt, szóval hogy az lett, ami lett. Megyünk egyszer a Gellérthegyen, ereszkedünk lefelé, a vízivárosi kocsmák felé, a Baksa fönt megy a barátnőjével, az Ágival egy meredeken, a nyolcvanfokos hegyoldalban, és lekiált nekem, gyere, ugorj föl. Merthogy ismert. Hogy a Baksa honnan ismert, fogalmam sincs. Fogom magam, indián is vagyok, tájfutó is, ez aztán nem probléma, hogy fölszaladjak oda, mintha csak azt mondanák, segítsd már föl a kabátomat. Állt, leült, játszotta, hogy levegő után kapkod, és nem értettem, mi a franc, rosszul van? Kiderült, hogy ő ezt a teljesítményt, hogy felfutottam, valami hihetetlen magas pontszámmal értékeli, ezt játszotta el. Így jöttünk össze. Látod, érdemes futni. Innentől bármikor odaülhettem a Baksa asztalához, oda, ahol a Kex meg a többi nagyfiúk ültek. A Fő utcai Halászcsárda volt többnyire a támaszpont. Baksa aztán följött valamelyik délután, Géza is ott volt, és énekeltünk.
Bérczes László: A nagy Baksa az albérletben. Nem voltál zavarban?
Talán egy kicsit. De akkor már többször volt, hogy barátoknak énekeltem, nem volt ismeretlen helyzet. Motyogtam tán, hogy ez nem olyan, mint a tied, Zöld-sárga, zöld-sárga, Elszállt a hajó a szélben, tudod, a nagy Kex-nóták. Kellő szerénységgel énekeltem a mieinket, de büszkén, mégiscsak a mieink. Kuuurva jó dalok, baszd meg, így beszélt a Baksa, kuuurva jó dalok, gyere föl a Citadellára, és énekelj, ott mindig van vendég, legközelebb te leszel! Aztán Baksa elment, én mondtam Gézának, hogy nem, el se bírtam képzelni azt a helyzetet, hogy színpadon állok. De Géza győzködött, menjél csak, menjél már. Eltelt egy hónap is tán, már nem is mentem a Kexre, mert mit mondok majd a Baksának.
Kéretted magad.
Dehogyis. Ez az, amit az emberek nem hisznek el. Hogy nem erre készültem. Nekem bőven elég volt, hogy néha lakásokon, bulikon tíz-húsz fős társaságnak énekelek. Nem gondoltam többre.
Ahhoz neked vinned kellett a gitárt a buliba.
Vittem, igen, de ott nem kellett félni, azok barátok, ha akarok, énekelek, ha nem, hát nem. De azt, hogy egyszer csak ezer ember van előtted, te színpadon állsz, hát oda nem. Akárhogy csűröm-csavarom, egy adott pillanatban mégis ott vagyok a Citadellán, a Kex-bulin, Baksa fölszólít, bemutat, a barátom fog énekelni, én ilyen lámpalázas még életemben nem voltam, izzadás, remegés, halálfélelem, és ahogy a mai napig a színházban néha, az ember bele a sötétbe, megy előre, köd előttem, köd utánam. Jóval később veszem észre, hogy itt nem lehet megbukni. Aid a Baksa vendége, annak nyert ügye van. Van az a saját dalom a nővéremről, az a Baksának nagyon tetszik, azt valahogy elénekelem, jön a Rubinpiros tangó, ott a zenekar is beszáll. De van itt még valami, ami, noha ismerem már Baksa produkcióit, mégis váratlanul ér: ő elkezd egy édes tangót táncolni a színpadon, beleordít a dalba, azt is hihetném, gúnyt űz belőlem. Én vérvörös fejjel csinálom tovább, közben érzem, megnyílik a föld a Citadellán, és én elsüllyedek. Az emberek kacagnak, fetrengenek a röhögéstől, miközben énekelek, a Baksa táncol, a sikert besöpri, majd a dal végén, amikor kétségbeesetten szűkölve még erőlködök, a dalt valahogy be kell fejezni, akkor a Baksa odajön, meghajol, engem így hátba nyom, meghajolunk jó mélyre, nagy taps, ováció, óriási siker. Én valahogy elkotrok onnan, eltűnnék a föld alá, kimenekülnék a világból is, és akkor kiderül, hogy ez a siker. Mindenki szeret, mindenki ismer, gyere, ülj le, rögtön van egy szék, kezdek beépülni. A Citadellán már nem lépek fel, de a Párizs-kertben, ahová leköltöznek, meg a Kex-hajón néhányszor énekelek. Visegrádra megy a hajó oda és vissza, és az emberek már várják, hogy a Baksa ezt a fiút megint megénekeltesse. Nem voltam akkora szám, de attól, hogy a Baksa ajánlott, mindenki befogadó lett, én pedig átestem a tűzkeresztségen. Megkóstoltam a színpadot és a sikert. Hogy ezt, a sikert hogy kell elviselni, a mai napig nem tanultam meg. Rettegtem tőle, és mégis kellett csinálni valamiért.
A sikernek nyilván voltak kézzelfogható hasznai.
Lányok például, nem kellett kétszer körülnézni, már ott voltak. Hely a vezérkari asztalnál, szia, gyere, ülj le, Tamás. Aztán másnap mentem tanítani, a tanár, aki hosszú haját hátrafésüli. De közben már a vért, mint a vámpír, megízleltem.
Baksa Soós János. Legendás személy. Sokat hallottam róla, te is gyakran felemlegeted. Én csak tavaly találkoztam vele, amikor a segítségeddel meghívtam Pulára, a Völgybe. Mit tudott, mit képviselt ő akkor? A szabadságot tudta.
Érvényesen megnyilvánulni minden pillanatban. Tüneményes humorral fűszerezett olyan gondolatsorokat, amiket talán csak ő értett, de amiket mindenki érteni vélt, mindenki kihallott belőle, valamit, amit éppen szeretett volna. A színpadon folyamatosan improvizált. Emlékszem, a Párizs-kertben a második emeletről megdobták almával, mert a lakók persze ingerültek voltak a zene miatt, ő azon nyomban fölszólt hozzájuk, kedvesen, viccesen. Más alkalommal a Kex-hajó ment Visegrád felé, meglátta, hogy a Duna-parton szovjet tankok víz alatti átkelést gyakorolnak, Baksa szólt a kapitánynak, hogy álljon le a hajó, mert meg akarjuk nézni a szovjet elvtársakat, át is kiabált nekik, gratulálunk, daragije druzja, nagyon jól megy a gyakorlat. Közben a zenekar aláfestő zenét játszott, ő pedig egy ideig közvetítette a történéseket. Nem volt bántó, nem szemtelenkedett, de a ruszkikkal foglalkozni kéjes dolog volt. Azok persze azóta sem sejtik, mi is történhetett. De ha csak elment egy mozdony a közelben, vagy megcsobbant egy hal a vízben, ő már abból fűzte tovább a mondandóját, a környezete pedig folyamatosan szívta el az energiáját. Az asztalnál is a központ volt. Mindig támadt egy furcsa gondolata, volt hozzá sármja és helyes modora, amivel a hatalom nem tudott mit kezdeni, mi viszont ragadtunk rá. Nem zenész vagy énekes volt, hanem különös előadó. Elindult egy dal, és ő elmesélt vele egy hosszú történetet. Az állatok ünnepe, például, félórás mese zenei betétekkel, nekem megvan kazettán. Zseniálisan rögtönzött. Nem igazán tudom felidézni ezeket, mert csak élveztem, és elmerültem a csodálatban. Meg úgyis visszaadhatatlan. Ma, amikor a színpadon nem tudják, mibe dögöljenek bele a zenészek, hogy érdekeset csináljanak, akkor ő, amikor még mindenki zakóban és nyakkendőben állt a mikrofonok előtt, farmerban meg hosszú hajjal vakuval fotózta a közönséget éneklés közben, és közben kommentálta mindezt. Nem telt el úgy tíz perc, hogy ne csinált volna rendkívülit és szórakoztatót. Nem politizált, mégis mindig ott volt benne az a kétélűség, amit a hatalom baromira szeretett volna megfejteni, de nem tudott, mi pedig, tudtuk, nem tudtuk, azonnal megfejtettük a magunk agya szerint. És tudtuk, hogy ő a mi Baksánk. Egy szeretetre méltó ember. Most is az, csak most már merevebb bizonyos dolgokban, és életének ezt a részét csak iskolaéveknek tartja. Ő már úgymond továbblépett.
Innen idézve: Cseh Tamás – Bérczes László beszélgetőkönyve. Új Palatinus Könyvesház, 2007.
