Így visszatekintve, azokban az időkben a messze legmélyebb benyomást a Beatles tette rám. Ők voltak a világ legjobb zenekara. Soha, semmi nem lesz olyan, mint a Beatles, és ahhoz tényleg akkor és ott kellett élni, hogy megértsd, amiről az előbb beszéltem. Manapság a fiatalok úgy gondolják, hogy a Beatles csak egy volt az együttesek közül, de ez tévedés. Óriási jelenségnek számítottak világszerte. Mindenki megváltozott a Beatles miatt, még a politikusok is. A londoni Daily Mirror naponta egy egész oldalon foglalkozott azzal, hogy éppen mit csinálnak. Képzeld csak el: egy kibaszott országos, komoly újság minden nap feláldozza az egyik oldalát egy zenekarnak? Több mint óriásiak voltak.
A Beatles forradalmasította a rock ’n’ roll-t, és az emberek öltözködési szokásait is. Most nevetségesen hangzik, de azokhoz az időkhöz képest nagyon hosszú hajuk volt. Emlékszem, azt gondoltam: – Hú! Hogy lehet egy fickónak ilyen hosszú haja? – Valójában egyszerűen előrefésülték és kicsit ráhagytak a gallérnál. Mindannyiunknak lenyalt üstöke volt akkoriban – a Beatles előtt csak Elvis és a kacsafarok volt.
Elég szerencsés voltam, hogy láthattam őket élőben a lıverpooli Cavern Klubban, még a legelején. Igazán mulatságos voltak, sajttekercset ettek éneklés közben és rengeteg viccet meséltek. Szórakoztatóak voltak. Egy kabarét is meg tudtak volna csinálni. És általunk azelőtt soha nem látott fura gitárjaik voltak. Johnnak Rickenbackere, Paulnak pedig az a hegedű formájú basszusgitárja. Akkoriban mindannyiunknak Stratocastere volt. Úgy értem, a Strat volt a legjobb gitár, amit kívánhattál magadnak, Gibsont akkoriban még nem lehetett kapni felénk. És George, azt hiszem, egy Hofner Futuramán játszott, hogy a jóisten áldja meg. Később kapott egy sorozat Gretseh’s-t. Akkoriban ez körülbelül a „miabúbánat?” kategóriába tartozott. Ezek a fura fickók a hosszú hajukkal és a vicces gitárjaikkal, ingujjban, nyakkendő nélkül pózoltak. Mindenki más ezeket a borzalmas, szigorú öltönyöket hordta, beburkolózott ezekbe a szörnyű, tízgombos, fojtogató olasz zakókba. Így ez is egészen forradalmi volt.
És a Beatles kemény fickókból állt. Brian Epstein tette őket jólfésültté, hogy eladhatóvá váljanak, de a legkevésbé sem voltak azok a lányos jófiúk. Liverpooliak voltak, ami olyan, mint Hamburg, vagy a virginiai Norfolk, tengerészváros, folyton tele dokkmunkással és matrózzal, akik a szart is kiverték belőled, ha nem úgy néztél rájuk. Ringo Dingle-ből való volt, ami olyan, mint a kibaszott Bronx. A Rolling Stories anyámasszony katonái, mind főiskolás diákok voltak London környékéről. Elmentek Londonba éhezni, hogy magukra szedjenek egy kis huligánságot. Szerettem a Stonest, de sehol nem voltak a Beatleshez képest – sem humorban, sem eredetiségben, sem dalokban, sem előadásmódban. Amijük volt, az Mick Jagger tánca és ott a vége. Elismerem, a Stones óriási lemezeket készített, de a színpadon szarok voltak, és ezen a téren viszont a Beatles pörgött.
Emlékszem egy bulijukra a Cavernben. Nem sokkal azután történt, hogy Brian Epstein lett a menedzserük. Liverpoolban mindenki tudta Epsteinről, hogy meleg, és akkor valami kölyök bekiabált a közönségből, hogy: – John Lennon egy kibaszott homokos! – És John – aki a színpadon soha nem viselt szemüveget – letette a gitárját és bement a tömegbe, azt üvöltve: – Ki mondta ezt? – Mire a kölyök: – Bazdmeg, én voltam. – John odament hozzá és BAMM, adott neki egy liverpooli csókot; lefejelte – kétszer! A kölyök meg padlót fogott vérben, takonyban, kipergett fogakkal. Aztán John visszament a színpadra.
- Még valaki? – kérdezte. Csend. – Rendben van. Következik a „Some Other Guy”.
A Beatles nyitotta meg az ajtót az összes többi környékbeli zenekar előtt. Olyan volt, mint később Seattle a korai kilencvenes években – a lemezkiadók feljöttek, és mindenkit leszerződtettek, aki élt és mozgott. Az Oriole lemeztársaság egy háromnapos meghallgatást tartott egy bálteremben. Felállították a hangosítást és végighallgattak hetvenvalahány zenekart, mindegyik egy számot nyomhatott, a végén pedig körülbelül a felét leszerződtették.
Innen idézve: Lemmy Kilmister és Janiss Garza: Fehércsíkláz (Eredetileg: White Line Fever). Fordította: Szőllősi Róbert. Cartaphilus Könyvkiadó, 2007.
