A zabos
1963. április 14-én a zenekar a rendszeres vasárnapi előadás felénél tarthatott, amikor négy alak árnyképe jelent meg, mindegyikük egyforma fekete bőrzekét hordott: a Beatles. Jagger, emlékszik Ian Stewart, megmerevedett. Ebben az időben a From Me To You nemzetközi sláger volt. Nekik volt pénzük, volt menedzserük. (1988. januárjában, a Beatlest bevezetve a Hírnév Rock ’n’ Roll Csarnokába, Jagger így emlékszik vissza: „Amikor a Stones először állt össze, hallottuk, hogy van egy liverpooli csapat hosszú hajjal, koszlott öltözékben és bluesszerű harmonikaaláfestéssel… Beteggé tett ez a kombináció.”) A Beatles viszont csodálta a Stonest. Edith Grove-ban a két zenekar tagjai beszélgettek és fent maradtak egész éjjel. Brian Jones dedikált fényképet kért – és kapott.
A megbabonázott
Tizennyolcadikán ő, Jagger és Richards a színfalak mögött hallgatta végig a Beatles Albert Hall-beli koncertjét. Jonest a zenekar egyik tagjának nézték és üdvrivalgással fogadta. „Ez az!” – emlékszik Gomelski a kiáltására: „Ez az, amit akarok!” Jagger az árnyékban állt trikóban és farmerben. Az üvöltésekre egész arca rángatózott, mint valami bakfisé. Lázas izgalmában közölhetetlen gondolatok kerítették hatalmába. „A találkozás a Beatlesszel – mondja Wyman – valamennyiünkre ösztönzően hatott.”
Az önelégült
Bianca is részt vett a turnén. Rómában Jagger limuzint küldött érte. Lefényképezték őket Bécsben, amint együtt ebédelnek. Mindenki egyetértett abban, hogy Jaggert megigézte a barna bőrű délszaki szépség, akit mindenki dölyfösnek tekintett – a jellemzést sokan Bianca személyiségére is értették. A Heathrow-n Bianca arról biztosította a riportereket, hogy ők ketten „csak jó barátok”, hozzátéve: „Nekem nincs nevem. Nem tudok angolul.” Bianca beköltözött Cheyne Walkba, ahová odarendelték Sanchezt, hogy spanyolul beszéljen vele.
Kokainkristályokat raktam egy kis tükörre, két vékony csíkot formáltam belőlük, és Bianca kis hengert sodort egy ötfontos bankjegyből, hogy mindegyik orrlyukával felszívjon egy csíkot. „Ambrózia” – szólt végül. Mick pedig azzal a szokásos vigyorgásával reagált, amelyik félbevágta az arcát, mint valami széthasított kókuszdiót. A lány is nevetett, és hirtelen eszembe ötlött: ikrek. Mick azért tudta szeretni ezt a nőt, mert olyan volt, mint ő. Ugyanúgy nézett ki, ugyanúgy gondolkodott, és vele foglalkozni valószínűleg a legközelebb vitte eszményéhez: szeretkezni önmagával.
A rasszista
New Yorkban Jagger a színfalak mögött hallgatva meg Marvin Gaye koncertjét, amely után Ronnie Wood szavaival, „Mick ismeretlenül odament Gaye-hez, és tanácsokat osztogatott… »El kellett volna énekelned ezt a dalt, ezt, azt kellett volna tenned.« Jaggerből csak ömlött és ömlött a bölcsesség, majd… »Hé, ember, ez mind jó és szép, de én Marvin bátyja vagyok. Marvin mindjárt visszajön.«”
Innen idézve: Christopher Sandford: Mick Jagger – Primitive Cool. Fordította: Berényi Gábor. Lektorálta: Földes László Hobo. Gulliver Könyvkiadó, 1994.