A Siouxsie and the Banshees éppen cseresznyevirágzás idején érkezett Japánba. Előzetes hírnevük furcsán titokzatos volt: „úgy gondoltunk rájuk, mint egy együttesre a Hold túlsó oldaláról” – közölte egy helybéli rajongójuk. Négyszer léptek fel, több ezer újságírói kérdésre válaszoltak és több millió autogramot adtak. És ezenfelül úgy tűnt, létrejött az az elektromos popkontaktus, az a mágikus, ösztönös kapcsolat, amiről ahogy öregszünk, úgy vagyunk hajlamosak megfeledkezni. Közönségük fiatal és nagyrészt lányokból áll: tartózkodásuk mögül előtűnt a naiv izgalom.
Az eső show egy nagy neonfényes város feszült hangulatú klubjában zajlott le. A Pistols ’76-os nyári bulijai jutottak eszembe a 100 Clubban – ugyanaz a különös csend, az az öntudatlan várakozás, a kérdés, hogy „mi a fene fog történni ebben a zsúfolt lyukban?”
A koncertek egyértelműen sikeresek voltak – a Banshees zenéje divaton és bűvöleten túllépve kommunikál a közönséggel. Megszabadulva a kikerülhetetlen prekoncepcióktól, újra felfedeztem, mit jelent a Banshees egy rajongónak. Eldobva a konceptuális ballasztot, a szavakat, amelyek megvilágosítás helyett elfedik a lényeget. Popzene, se több, se kevesebb.
„Nem tudom, hogy játszunk-e Angliában, amíg az új LP meg nem jelenik. Megpróbálunk új helyeket találni, de semmi esetre sem lesz akkora felhajtás, mint tavaly” – mondja Steve Severin.
„Mi vette el a kedveteket a szokványos turnéktól?”
„Túl jól ismerjük az országúti szervizállomásokat. Nehéz úgy játszani valahol, ha úgy érzed, hogy két hete voltál itt utoljára és már akkor sem tetszett.”
Siouxsie szerint „egyre nehezebb fellépni, ha csak azt érzed: Ó, Istenem, meg kell csinálnom – de semmi nem motivál.”
Tavaly novemberben kellett volna megjelennie a Fireworks kislemeznek, amit két turné között vettek fel, de úgy érezték, nem elég erős. Most Martin Rushent producerrel újra veszik. Ezenkívül anyagot gyűjtenek az új LP-hez, ami már a jelenlegi felállásban (Siouxsie, Severin, McGeoch, Budgie) készült kiváló Ju Ju-t követi.
„A Ju Ju koncepciója nagyon erősen hatott ránk, úgyhogy szándékosan hagyjuk a dolgokat megnyugodni.”
Az új számokat McGeoch szerint szintén egy gondolatmenetre lehet felfűzni, de szövegben és zenében is különbözik az eddigiektől. Értelmetlen megkérdezni, hogy miben, mert a zenei irányra vonatkozó kérdésekre csak olyasmiket lehet válaszolni, hogy nyugodtabb, lazább, szexisebb – ami nem igazán magyaráz meg semmit.
Az új dalok közül, amiket hallottam, a Painted Bird különösen drámaian hangzott. A szám Jerzy Kosinski lengyel-amerikai író könyvén, a Festett madáron alapul, ami egy árva gyerek sorsát követi nyomon Kelet-Európában a háború alatt.
„Nagyon erős könyv – mondja Siouxsie –, a főhős madarakat fog, és mikor agresszív vagy frusztrált hangulatban van, az egyiket különböző színekre testi és kiengedi a többi közé, akik a színe miatt megtámadják és kiközösítik.”
A skót John McGeoch, aki a Magazine gitárosa volt, jótékonyan szélesíti ki az együttes zenei látókörét és megfontoltságát, csak néha zavarja meg lelkesedése a söröskorsó iránt.
A szeretnivaló, nyugis, földhözragadt dobos, Budgie a liverpooli Big ln Japan-ben játszott és a Slits után került a Bansheesbe.
Siouxsie és Severin régóta járnak együtt, és párosuk a gondos elegancia hűvös légkörét árasztja anélkül, hogy ridegek lennének, bár kezdeti visszafogottságuk félrevezetheti az embert. Siouxsie lesújtóan gunyoros jókedve élénk ellentétben áll a közönség előtt mutatott garbói nyugalmával. Megmaradt benne valami abból az egyszerű dél-londoni lányból, aki könnyen veszi a dolgokat, és szabadidejében a vidámparkba jár. Egyébként régebben a gerelyhajítást gyakorolta és koncerteken néha a mikrofonállvánnyal mutatja be ezirányú tehetségét.
Siouxsie-nak és Budgie-nek szándékában áll folytatni a Creatures-kísérletet, ami érdekes eltérés volt a Banshees rutinjától.
„Meglepődtem, amikor a Creatures LP után sokan azt hitték, hogy feloszlottunk. Pedig csak lassítottunk egy kicsit, ami mindig kell egy régóta tartó kapcsolatban. A különbség házasság és szerelem között.”
Severin szerint „valami van a levegőben. Sokakat meg fog lepni az új lemez. És éppen ez az, amit szeretnénk.”
Ritka, hogy egy ötödik lemezét készítő együttes még mindig provokatív legyen, sőt alapvetően új területeket fedezzen lel. A haladás, amit a Banshees az A Kiss In The Dreamhous-szal megtett, a képzelet nem mindennapos teljesítménye. Lélegzetelállító.
Mikor első szemtelen, punkos lépéseiket tették, úgy tűnt, hogy ők lehetnek a tökéletes együttes modellje. Hosszabb ideig kerülték el a lemezszerződéseket, mint ahogy bárki más merte volna, és egyedül a koncertezéssel szereztek maguknak követőket. Kinyilatkoztatásuk a természetes rend kihívása volt, azé a rendé, amelyet egyszerre testesített meg az újhullám erőtlen lázadása és az üzlet pusztító kapzsisága. A Banshees vissza akarta hozni a zenébe a rejtélyt, amit a rockkal való visszaélés hosszú évei eloszlattak. Persze ahogy lemezeik kezdtek megjelenni, az egész stratégia felborult. A Scream-korszak zajcsinálása a felszínes különcség kopott kabátját dobta a színtelen repertoárra, amit csak az érzékiség időnkénti felvillanása mentett meg a manírokba fulladástól.
El is feledkeztem arról a „tökéletes együttesről”, amíg ennek a lemeznek a csillogó zengése vissza nem hozta. A Banshees fegyelme lehetővé tette, hogy továbbhaladjanak – akár a Fall, a másik olyan együttes, amelyik megőrizte eredeti kiválóságát – és az ambícióikon való uralkodás segítségével érjék el ezt az állapotot.
A Cascades tűhegyes cseppekkel ránk zuhogó nyitóharsogásától a Slowdive feneketlen szakadékáig – ósdi gótikus rongyaikat fényes báli ruhákra cserélték. Mindent elönt a fény.
A szándékok bátor bizonyossága találkozott a hangokkal való kísérletezés utáni éhséggel, ami az amúgy is félelmetes dalokat a nyílt kétértelműség felé vitte el. A számok alapjai elképzelhetetlen formákba torzulnak – kivehetetlen visszhangok áradnak, darabokra tört üveghangok lyuggatják a felvételek fényűző felszínét. Az ismételt meghallgatások becsapják az egyensúlyérzékünket – nagy a kockázat. Elutasították a fény és sötétség szimpla ellentétét, és még humoruk is van.
McGeoch gitárjainak összetört szépsége megnyugszik a dalok felszínén, Budgie viharos ritmusváltásai a mozgás szellemét viszik az összképbe. A legvalószínűtlenebb hangok bújnak meg az alapjában véve elektromos zene sarkaiban: harangok, egy flóta rusztikus trillázása, a seprű feszes surrogása a dobokon, egy thriller kísérőzenéjének zongorafutamai. A Green Fingers, a Cocoon és az Obsession a legnagyravágyóbb és legtökéletesebben megvalósított dalok, amiket a Banshees valaha is kigondolt: rettenthetetlenül szembeszállnak a passzív hallgatással – érzékien fenyegetnek, úgy, ahogy azelőtt csak ritkán sikerült. Ennek az áttörésnek a megpecsételéseként Siouxsie az utolsó kételyeit is maga mögött hagyja – eggyé válik a zenével. Nem erőlteti a különböző hangsúlyokat – végig ugyanaz a hang szól, egy hang, ami váratlanul megtalált bájjal ível át hangulatokon, elbűvölten gúnyolódik és simogat. Felhagyva a fölösleges affektálással, fiatalabbnak hat, mint valaha, eljegyezve a nyugodt, mindentudó gyermek bölcsességével. Bámulatos teljesítmény.
A lemez nem tökéletes – ahogy lennie kell. A képzelet kihívása néha nem elég erős, például a She’s A Carnival egy túlságosan ismerős Banshees-féle spirál és néhány szöveg vulgáris képek obskúrus fejreállitása („A lángoló orchideák torkodban égnek”). De ez azt jelzi, hogy még tovább tudnak fejlődni – a mostani anyag elég a Banshees teljes újraértékeléséhez. A záró Slowdive legigényesebb és összetettebb kislemezük (jellemző módon üzleti kudarc volt).
A vonósok és emberi hangok acid kollázsa azt az érzelmi lavinát indítja meg, amit annak idején a Heller Skelter-rel próbáltak megfogni. Ígérem, ez a zene elveszi a lélegzeteteket.
A vége hirtelen jött. Alig tűntek el a Spellbound utolsó hangjai – az együttes tagjai hasonlóképpen –, a fények kigyulladtak és csendben megindultunk a kijárat felé. Semmi izgalom, semmi lárma. Minden kényelmetlenül hűvösnek tűnt volna, ha nem a Siouxsie And The Bansheest láttuk volna. Úgy gondolom, az általános hangulat a beteljesülésé volt és nem a csalódásé vagy ürességé. Ha megértetted a Banshees különleges varázslatát, a vonzalom demonstrációja szükségtelennek tűnik. Ez az együttes személyre szóló szimpátiákat kelt.
Ha a zene szívének sötétje nem telepszik rá az élvezeti központjaidra, valószínű, hogy nem fogsz többet látni, mint kiszámított pózokat és monoton komorságot. De számomra Siouxsie színpadi szerepe úgy illik bele a zene rejtélyébe, mint kulcs a zárba: fordítsd el és ízleld meg egy tiltott ajtó mögött elterülő világ édes bizonytalanságát.
Sötétség. Ez az, ami eltaszít vagy odavonz a dalokhoz. A Banshees sötétségének legelőnyösebb vonása, hogy hatásos hátteret nyújt a fények és színek felvillanásához – ahogy megvárjuk az estét a tűzijátékhoz. És a Fireworks-szel kezdődik a műsor. Egy három lányból álló – örvénylő ködökbe burkolózó – vonósszekció fűszerezi a hangzást. Gitáron Robert Smith játszik a Cure-ból (aki a lábadozó John McGeochot helyettesíti). Smith jól ismeri a Banshees anyagát, úgyhogy többé-kevésbé tökéletesen be tud illeszkedni. Az természetes, hogy játéka visszafogottabb, kevésbé fölényes, mint McGeooh merész fordulatai. A ritmusszekció – Severin basszuson, Budgie a doboknál – lüktető generátora a szokásos formáját hozza. A zaj, ami kettőjük együttműködéséből születik, egyszerre sűrű és könnyed, tömény és mégis áradó – elég erős ahhoz, hogy kielégítse Siouxsie melodramatikus előadásmódjának igényeit, de nem durván bombasztikus.
A Melt az új LP-ről (ötödik és talán legjobb lemezük, ami igazán eltávolodik a rocktradícióktól) lelassítja a lendületet, de teret ad az énekes kontrolljának bemutatására. A fenyegetően borzongató Night Shift visszarángat minket a göröngyös útra. A műsor a Thumb komor menetelésével helyed ad a Creaturesnek, Siouxsie és Budgie alkalmi kettősének. Siouxsie – az év eleji felhajtás ellenére, amit hangja elvesztése körül csaptak – semmi jelét nem mutatja az erőlködésnek, talán az Arabian Knights kissé szokatlan előadása kivétel. Mint mindig, tekintélyt parancsoló módon tartja kézben a dolgokat – egyszerre tartózkodó és látványos. Az előadás utolsó részében átfutnak néhány slágeren, mint a Happy House és az Israel, ami újra bizonyítja, hogy 45-ös fordulaton is ugyanolyan meggyőzőek, mint nagylemezen. És ahogy a stúdió kényszerítő ereje alatt is a legjobb formájukat hozzák, úgy élőben is egyedülálló dolgokat tudnak produkálni.
Siouxsie-t nem érdekli a karrier.
„Túl könnyű slágereket gyártani, amiket aztán megzabálnak, de ugyanolyan könnyű alternatívnak lenni… Azok az istenverte nyomott zajzenék, amiket aztán különösen nagyon unok. Nem törődünk vele, hogy elég modernek vagyunk-e – nem a kritikusok vagy a lemeztársaság ízlésére hallgatunk, hanem a sajátunkra.”
Különös, szúrós popzenéjük Siouxsie jeges nyugalma és keményebb, sötétebb feszültségek között lavíroz. Siouxsie szerint a Banshees szarkasztikus, halálosan komoly és teljesen összezavarodott hangulatok között ingadozik. Legjobb zenéjük finoman egyensúlyozik a három állapot között.
(Ez az 1982-es datálású írás a Deja Vu nevű fanzinban jelent meg valamikor a kilencvenes évek elején, valószínűleg egy angol nyelvű cikk fordításaként. Hogy pontosan kik csinálták a lapot, nem sikerült kiderítenünk, annyi biztos csak, hogy megbecsülésünk jeléül már negyedszer lopunk belőle.)