1945 után a dzsessz, akárcsak a többi könnyű műfaj, a kultúrszemétdombra került, holott külföldön sok helyen szociális, esztétikai, etimológiai és számos egyéb szempont szerint elemezték és jelölték ki a helyét a zenei kultúrában. Nálunk a műfajt kinyilatkoztatásokkal félresöpörték, illetve a későbbiekben is teljesen téves megítélés szerint csupán a műfaj elüzletiesedett, sweetes ágát ismerték el, és tánczene címszó alatt egybemosták a hagyományos tánczenével. Az „igazi”, autentikus dzsessz kifejezőerejéből, invenciózusságából, népi eredetű gyökereiből, a benne kifejeződő társadalmi töltésből, a klasszikus műformákból, az elementáris lendületből így a magyar hallgató semmit sem ismert meg. Számára a dzsessz az ötvenes évek első feléig – Gorkij szavaival – a „kövérek zenéje” maradt.
****
Az élet furcsa, de a magyar könnyűzenei életnek a későbbiekben is többször megismétlődő játéka, hogy mire valamit sikerül „átverni” a hivatalosság útvesztőin, mire sikerül valamit kiharcolni, amit „felülről” ádáz csaták után engedélyeznek, mire valami intézményesülni kezd, addigra „alulról” a közönség érdeklődése alábbhagy iránta, s egy újabb „hullám” elsöpri az engedményrendszert, s kezdődhet az egész procedúra – a zenészek, a közönség, a pártfogók, a támogatók számára egyaránt – elölről.
Így történt ez a dzsesszel is. A műfaj 1963-ban már mindenhol zöld utat kapott, a Művelődésügyi Minisztérium is elismerte hivatalos műfaji kategóriaként, csak éppen – alig egy év elteltével – a közönség érdeklődése csökkent iránta rohamosan. S ez nem véletlen!
Amikor a dzsessz hívei 1962. október 25-én először készülődtek összegyúlni a Dáliában, Londonban éppen egy Beatles nevezetű, különös megjelenésű és zenéjű liverpooli tinédzserbanda készített felvételeket, amelyek közül október 23-án a Love Me Do című dal a hanglemezboltokban is megjelent, új korszakot nyitva az ifjúsági zene történetében. S amikor 1963 januárjában ugyanennek a „bandának” az első nagylemeze (Please, Please Me) is megjelent, minden más stílust, irányzatot, műfajt elsöpörve kitört a beatlemánia. A rock and roll csillagának leáldoztával a világ ismét megtelt új hangokkal, új ritmusokkal, a yeah-yeah-yeah artikulálatlannak tűnő, de a beavatottak számára mégis üzeneteket továbbító énekével, „üvöltésével”. 1962-1963-ban új tömeghisztéria volt kialakulóban a világban, amelynek első hullámai hamarosan áthömpölyögtek a határon.
Innen idézve: Sebők János: Rock a vasfüggöny mögött. GM & Társai Kiadó, 2002.