„Úgy gondolom, a punk rock remek színház volt, és nem mondanám teljességgel pocséknak. A zene teljesen esetleges volt, mint háttérzene. Látni is kellett, ami történik. Nekem egy kicsit túlságosan imázsközpontú. Akár az 1960-as években: »Ráadjuk erre a bandára ezeket a göncöket, befestjük a hajukat.« Amíg a banda jó, nem érdekel, milyen színűre festik a hajukat.
Valószínűleg egy kicsit elveszítettem a kapcsolatot az itteni zenei élettel, de a történtek legnagyobb része egyébként is elveszítette a kapcsolatot Önmagával. Megint divathóbortok vannak. Egyik percben Bad City Rollers, azután punk rock, azután power pop vagy újhullám, és azzal vége. Az emberek megint címkéket ragasztanak a dolgokra. Elvis Costello. Hallottam a dolgait. Minél előbb látni szeretném élőben, csak ez érdekel. Nem izgat a producerkedés. Kedvelem Ian Duryt, belevaló fickó. Amíg itt történik valami, nem számít semmi más. A punkdologgal ott rontották el, hogy megpróbáltak négysávos felvételeket csinálni harminckét sávval. Mi bizonyos értelemben ugyanezzel próbálkoztunk. Megpróbáltunk úgy szólni 1964-ben, mintha 1956 lenne, ami szintén nem volt lehetséges. De végül csináltunk valamit, ami a sajátunk volt.”
Innen idézve: Victor Bockris: Keith Richards. Fordította: Tomori Gábor. Cartaphilus Könyvkiadó, 2007.
Keith nem a zenekarral, hanem a saját kíséretével utazott, melynek legfőbb összetartó ereje a heroin volt: Anitával, Marlonnal [a fiúkkal], egy dajkával, Bobby Keysszel. Valahányszor átkeltek egy országhatáron, kötelező jelleggel átkutatták őket. Hivalkodó megjelenésük és nemzetközi hírnevük miatt majdnem lehetetlen volt heroint szerezniük az egy-egy városban töltött rövid, zsúfolt idő alatt. Narkósnak lenni nem csupán életmód, hanem foglalkozás, és Richards, aki úgy vélte, hogy egy profi mindig elmélyed abban, amit csinál, a saját kezébe vette a dolgokat. Először is beszerzett egy sor, James Bond-filmbe illő eszközt, amiben szállíthatta az adagját. Ott volt például a golyóstoll, ami normálisan működött, és csak szétszerelt állapotban keltett volna gyanút. Ebben két gramm fehér por fért el. Azután ott volt a borotválkozókrémes doboz. Keith igen büszke volt arra, hogy túljárt a vámtisztviselők eszén, mivel ebből kitűnt, hogy milyen rosszul végzik a dolgukat ők, és milyen jól ő. Ha esetleg előkerült valami drog, ami olykor azért megtörtént, a Stonest övező egyre hatékonyabb biztonsági háló elhárította a bajt. Olyan sok pénz forgott kockán, hogy Keith követelhette és meg is kapta azt, ami a színpadra lépéshez kellett neki.
A Sticky Fingers készítése 1970 nyarán fordulópontot jelzett Richards pályafutásában. A Sticky Fingersen szereplő „Brown Sugar” és „I Got the Blues” kivételével, saját bevallása szerint, ekkorra megírta valamennyi kedvenc Stones-dalát. 1990-ben ezeket nevezte meg mint a számára legkedvesebb tíz Stones-számot: „Jumpin' Jack Flash”, „Street Fighting Man”, „Satisfaction”, „Honky Tonk Women”, „Gimme Shelter”, „Sympathy for the Devil”, „Midnight Rambler”, „Brown Sugar”, „Ruby Tuesday”, „I Got the Blues”.
Bach, Johann, Sebastan. Főpállású korszakalkotó, passionátor, hatszoros brandenburgi bajnok. Udvari orgonista az udvarnokban, később kántor a Tamás-templomban (ezzel szemben Kántorból soha nem lett templom Tamásiban). A zene áldozata, franciák, angolok, hámollok szvitelője (utóbbiakról misében is megemlékezik). Az utókorra felbecsülhetetlen értékű életművet és soknevű gyerekeket hagyott.
A hatvanas években legalább lemezre vettek és kiadták szokatlan és kísérleti zenét is. No és kik voltak azok a bölcs és lenyűgözően kreatív üzletemberek, akik ezt az Arany Korszakot lehetővé tették? A minden újért bolonduló fiatalok? Nem. Azok az öreg, szivart csócsáló fickók, akik meghallgatták a kazettát, és azt mondták: „Há nemt’om. Ki tudja, mi a szar ez? Mindegy, gyerünk, nyomassuk ki ezeknek! Ki tudhassa? Mer’ én nem.”