A basszuskürt a kedvenc hangszereim egyike. Van valami középkori aromája. Sok ember szereti a baseballt. Én ezt érthetetlennek tartom, de nagyon könnyen megértem, miért jön izgalomba valaki, ha a basszuskürtön játszik. Nagy zajt csinál – semmi más nem képes ekkora zajt produkálni.
Innen idézve: Frank Zappa és Peter Occhiogrosso: Az igazi Frank Zappa könyv. Fordította: JLX Kft. JLX Kiadó, 1991.
Innen idézve: Frank Zappa és Peter Occhiogrosso: Az igazi Frank Zappa könyv. Fordította: JLX Kft. JLX Kiadó, 1991.
Egyszer volt, hol nem volt egy bizonyos Mesés Zenész, aki egy észak-floridai városban, egy szálloda parkolójában találkozott három lánnyal. Az egyik lányt, a szőkét, nagyon vonzónak találta.
Ám ki tudja, hogyan, míg a műsoruk tartott, az ügynökük felszedte a lányt, akit a Mesés Zenész kinézett magának.
Mivel a Mesés Zenész ismerője volt az emberi természetnek, nem túlzottan izgatta magát.
Mivelhogy bizonyos dolgok felől biztos volt.
(1) Az ügynök nem fogja egész éjszaka kefélni a lányt.
(2) Az ügynök szobája pont az ő szobája mellett van.
(3) A két szoba erkélye összeért.
(4) Mivel nyár volt, nagy volt a valószínűsége, hogy az ügynök ablakai nyitva állnak.
Innen idézve: John Lennon: Saját szavaival. Fordította: Romhányi Török Gábor. Allprint Kiadó, 2004.
Nem tudom, miért hittem, hiszen tudhattam volna, miután annyi baromságot írtak össze rólam is. Mégis valamiféle mosdatlan, lompos őrültre számítottam, akit az egész helyiségben mindenfelé meztelen nők vesznek körül. Ő meg közben, tudod – a vécén ül. Így aztán az első mondatom az volt: „Hú, de másként mutatsz! Tulajdonképpen igazán frankónak látszol!” Ő meg azt mondta: „Te is pöpecül nézel ki”... Ő meg egy meztelen torzszülött párra számított.
Innen idézve: John Lennon: Saját szavaival. Fordította: Romhányi Török Gábor. Allprint Kiadó, 2004.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer három kiskrapek, akiket Johnnak, Paulnak és George-nak kereszteltek. Úgy döntöttek, összejönnek, mint ilyen összejövősfélék. Mikor már együtt voltak, tanakodni kezdtek, mitévők legyenek? Hirtelen mindhárman gitárt növesztettek, és zajongani kezdtek. Furcsa módon ez senkit sem érdekelt, legkevésbé a három kiscsávót. Amikor fölfedezték a negyedik, még kisebb csávót, a körülöttük sertepertélő Stuart Sutcliffe-et, így szóltak hozzá, idézve a dalszöveget: „Sonny szerezz basszusgitárt és rendben leszel.” Smart így is tett, de mégsem volt okés, mert nem tudott rajta játszani. A többiek addig ültek mellette és nyaggatták, ameddig megtanult basszusgitározni. Még mindig nem volt dobosuk, amikor egy jóságos öreg hapi így szólt: „Nincsen dobosotok!” Nincs dobosunk! – így dohogtak. Jó pár dobost kipróbáltak, de mind elment.
Mivel mindig is vágyott rá, hogy idegen nyelven is készítsen felvételeket, David nagyon odavolt, hogy olasz szöveggel is elénekelhesse a számot. Ő legalábbis azt gondolta, hogy a saját számát énekli. Gus Dudgeon jól emlékszik, micsoda kabaréba torkollott a „Ragazzo Solo, Ragazza Sola” (nagyjából: Magányos srác, magányos lány) felvétele a Trident Studiosban:
Noha e tekintetben az alulról jövő kezdeményezések elkötelezett híve volt, valójában egyetlen pillanatra sem illeszkedett bele a hippi-underground világba. Kortársai mind odavoltak a fűért meg az LSD-ért, Bowie viszont akkor már inkább megivott pár üveg erős barnasört, aztán orra bukott a kocsma előtt. Sőt olykor az is megesett, hogy a kemény drogok veszélyeiről tartott kiselőadást az Arts Lab [vasárnap esti folkklub a beckenhami Three Tuns sörözőben] közönségének. A cannabis-tinktúrától eltekintve, amelyet akkoriban igencsak kedvelt, Bowie az alkoholra esküdött (arra pedig az ellenkultúra igen csúnyán nézett). Mivel tisztában volt több rokona ingatag elmeállapotával, elképzelhető, hogy rettegett a hallucinogének személyiségére gyakorolt hatásáról, így az LSD szóba sem jöhetett.
Innen idézve: David Buckley: Strange Fascination. David Bowie / The Definitive Story. Fordította: Vizi Katalin. Cartaphilus Könyvkiadó, 2010.
Amint a rövid életűség forgó spirálja 1989-ben a „létező szocializmussal” szabályosan porrá törte a hidegháború rendíthetetlen bizonyítékait, a berlini Fal bunkerekkel ellátott régiói mentén a Detroit-techno futurisztikus hangkísérleteinek újraélesztése következett be. Az itt keletkezett digitalizált változat nemsokára egy összekötő nevet adott a különböző dancefloor-stílusoknak. Ezzel egy időben a techno zene környezetében olyan ötlet örvendetes újraéledésének lehettünk tanúi, amelyet az újságok siránkozva temettek el. A „Love, Peace and Unity” vagy a „Világ karjai és lábai, egyesüljetek” mottó alatt a pincékből, bunkerekből és valaha népi tulajdonban lévő elárvult üzemi csarnokokból a „raving society” víziója gomolygott elő. Ez pedig nem volt más, mint a kreativitásnak, utópiának és iróniának keresztezése a szponzorok könyvelői realizmusával, akik (mint például az amerikai dohányóriás, a Reynolds – Camel) éppen ennek a szférának a marketingje számára próbáltak egy új üdvtant meghatározni.
Bowie rendkívüli hatása azonban korántsem korlátozódott a zene területére. Stílusa a divatra is nagy hatással volt, kis Ziggy Stardustok tömegét keltve életre, akiket nevezhetnénk inkább Ziggy-selejteknek, hamis Ziggy-klónoknak, akik Bowie szépséges kabuki jelmezét tépett-szaggatott pólóra, biztosítótűre, retikülként cipelt teáskannára cserélték. Viszont a klasszikus punk-frizura, a narancssárgára festett, összeborzolt tüskehaj elképzelhetetlen lett volna Bowie 1977-es Ziggyje nélkül. A punk fogta a Bowie-modellt, és egyszerűen kifordította, szabotálta ez eredeti szépségét, és olyanná tette, mintha a kutya szájából rángatták volna elő. A punk vonzalma a bolondos, megbotránkoztató, provokatív művésznevek iránt (Rat Scabies, Jet Black, Johnny Rotten, Poly Styrene, Sid Vicious, Ed Banger, Ari Up) csupán egy újabb megnyilvánulása volt a show-business berkein belül komoly hagyománnyal rendelkező átfazonírozásoknak. Azonban ehhez a legkézenfekvőbb példákat a glam-korszak nyújtotta a maga Alvin Smrdustjával, Gary Glitterével, Ziggy Stardustjával.
1975 közepére Bowie bebábozódva élt, elvágta magát a való világtól és érzelmeitől. Roeg I993-ban ezt így fogalmazta meg Tony Parsonsnak: „Az jelentette az igazi problémát számomra, hogy szinte megközelíthetetlen volt – ezt most nem érzelmileg, pusztán fizikailag értem. Minden sztár köré torlaszokat emelnek, működik egy zsiliprendszer, hát persze, csakhogy a Bowie-t körülvevő rendszer különösen masszívnak tűnt.”
Bowie ki akart törni, de egyelőre még nem találta a kifelé vezető utat. Még rosszabb volt a közönség elvárásainak súlya, akik számára ő egyet jelentett a megbotránkoztatással. Hogy tudna Bowie visszahúzódni, hogy tudná visszafogni magát, ha egyszer lénye leglényege az abnormális dolgok határainak feszegetése volt? Az, hogy mentális betegségekkel sújtott családból származott, valamint hogy vonzották a különc, kiszámíthatatlan, és – e manapság divatos kifejezéssel élve – ,,borderline” személyiségek (amire a legjobb példa akkoriban Iggy Pop volt), azt jelentette, hogy Bowie maga körül mindenütt őrületet látott: mind a valódi, mind az elképzelt fajtából.
Kellene egy új keresőkifejezéses bejegyzést írnunk (ha már annyira népszerű az olvasóink között), de nagyon gyengén teljesítetek a Gugli-használat terén. Tessék megerőltetni magatokat, és akkor lesz ismét ilyesmi, okés?
A kilencvenes évek igazából 1991-ben kezdődtek meg.
Ebben az évben, amikor a későbbi Muse-tagok először ragadtak hangszert, öt oxfordi diák Radiohead néven kiadta első kislemezét a Parlophone lemezcégnél. Bár a kritikusok már a korai szakaszban elismerték őket – amikor még On A Friday néven próbálták felkelteni az érdeklődést a heti bibliák, az NME és a Melody Maker utolsó oldalain –, az igazi siker csak később érkezett el számukra, miután kiadójuk nagyon bölcsen időt és teret hagyott nekik arra, hogy egy újabb morcos, alulteljesítő vidéki banda helyett valami sokkal érdekesebbé fejlődhessenek.
Még ugyanabban az évben egy másik felfutóban lévő banda gyűjtögette az ambícióit: a Marquee klub reflektorainak fényében debütált a Manic Street Preachers. Kihirdették a grandiózus tervüket, hogy csak egy lemezt készítenek (ezért olyan hosszú), s a debütáló duplalemezből 16 millió példányt adnak majd el, aztán feloszlanak – ez ugyan nem sikerült, de legalább megmutatta, hogy az általános rosszallás, a közöny és az ambíció hiánya mégsem satnyította el teljesen a brit zenét. Fanatikus rajongótábort építettek ki, akiket elvarázsolt olcsó csillogásuk és provokatív kiszólásaik.
