Nem erre baszik a magyar

A jamaicai együttesek megkezdték az amerikai R&B-slágerek kopírozását, de a vállalkozóbb szelleműek kiemelték a dalok lényegét, a dallamokat, és összeolvasztották bizonyos energetikus jazz-ötletekkel – erre főként a fúvósszekció állandó jelenléte utal. Ebből az elegyből azután 1956 táján kiemelkedett egy hibrid, amelyet „ska”-nak neveztek el. Ernest Ranglin, a kiváló, jazz-gyökerekkel rendelkező jamaicai gitáros, aki a Wailerst olyan ska-klasszikusokban kísérte, mint a Love And Affection és a Cry To Me, azt állítja, a szót és az elnevezést a muzsikusok találták ki, akik a háttérben kontrázgató, a ritmust biztosító, sikálós gitárpengetést „skat! skat! skat!”-ként emlegették.

Már sokat írtunk a zenekarról. Mi több, alaposan végigelemeztük az egyetlen, 1993-as datálású demójukat. De talán tudunk újat mondani.

Hát nem átmásverziózták a legjobb Pink Floyd-dalt? De, bassza meg, mi, kultúremberek, nem így tanultuk meg szeretni a Matilda Mothert! Arra sem vagytok méltók, hogy a savas gecink végigmarja a torkotokat a seggrózsátokig! Picsába 2010-zel!

(A borító persze überkurvajó. Ezt azonban nem valljuk be, mert lerontaná a fenti vulgaritás durvítós erejét. Mutogatnánk a nőknek, hogy nézz rá, majd centikre és vastagságra konvertáld át a látott pszichedeliát. A nők, ki vitatná, hülyék.)

"El ne bazd, te geci!" És nem bassza el a geci. Kurva jól nyomja.

Bajtai „Barangó” Zoltán népszerű, legalábbis hírhedt egyénisége a magyar zenei életnek. Róla az a műveletlen honfitársunk is hallott, akinek még nem került a kezébe a Cartaphilus Könyvkiadó általa szerkesztett, „Legendák élve vagy halva” nevű nagyszerű sorozatának ötven kötetéből egy sem. Talán nem veszi tolakodásnak a nyájas olvasó, ha megjegyezzük, hogy az ebben is hiánypótló blogunk az említett művekből előszeretettel citál érdekesebbnél érdekesebb faszos-pinás, drogos vagy csak szimplán tapló részleteket. De elég az önfényezésből, vissza Barangóhoz. Ő volt a főszereplője annak az esetnek, ami Krisztus Urunk 2003-as évének szentestéjén mint Nagy Karácsonyi Keresztényirtás vonult be a magyar médiatörténetbe. Az egykor szebb napokat is megélt Tilos Rádió mikrofonjába ez az úriember részeg hebehurgyasággal úgy magánvéleményezte az ünnepet*, hogy utána szinte már mérhető igény támadt az általa 1984-ben indított punkzenekar, a QSS felvételeire.

Aki kimaradt, az nem véletlenül maradt ki. Vitatkozni lehet velünk, de tántoríthatatlanok vagyunk. Ha meg mégis, akkor hányott lesz az új cipőd polírja. Ennyit a miheztartás végett.

Szegénységi bizonyítványnak sem utolsó, de nem kéne annak venni: a 64 éves Nagy Ferenc mellett alig van valaki a magyar popzenei életben, aki ha szerepel egy akármelyik tévés celebmustrában, nem úgy kapunk a távirányító után, mintha az életünk múlna minden ezredmásodpercen.

Ősgyökerekről vagyon szó, vagyis semmi popos lófasz (Alvin és a mókusok, Prosectura stb.), punk szemléletű, de okosan poppá csomagolt Petőfi Rádió-kompatibilis akármi (Bëlga, Kaukázus etc.). Ebbe a talajszinti felsőkategóriába csak a háromakkordos csodák művelői kerülhettek be. Kannásbor-fixáció, szakmunkás végzettség és iparvárosi lakótelep nyócperhárom. Nincs rangsorolás, időrendi sorrend van. Aki kimaradt, az nem véletlenül maradt ki. Vitatkozni lehet velünk, de tántoríthatatlanok vagyunk. Ha meg mégis, akkor hányott lesz az új cipőd polírja. Ennyit a miheztartás végett.

Egyértelműen és megnyugtató módon érdemelték meg a Come on Punk group tagjai a 1,5-2 év börtönt 1983-ban. Vajon mit gondolt Haska Béla, Benkő Zoltán, Nagy Zoltán és Gallai Ferenc, hogy csak úgy büntetlenül le lehet kurvaanyázni Erdős Pétert, a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat igazgatóját és a fölkoncolására buzdítani? Ilyet tenni azzal a szent glóriával áldott emberrel, aki életet lehelt a magyar könnyűzenébe, mi több, aki a halála után 18 évvel a blogunk névadója lett, és akit példaképünkként tisztelünk? Ezek a mitugrász suhancok bőven kiérdemelték volna, hogy legalább 1989-ig börtönben sínylődjenek, ha már akkoriban nem volt trendi a kényszermunkatáboros átnevelés!

Ősgyökerekről vagyon szó, vagyis semmi popos lófasz (Alvin és a mókusok, Prosectura stb.), punk szemléletű, de okosan poppá csomagolt Petőfi Rádió-kompatibilis akármi (Bëlga, Kaukázus etc.). Ebbe a talajszinti felsőkategóriába csak a háromakkordos csodák művelői kerülhettek be. Kannásbor-fixáció, szakmunkás végzettség és iparvárosi lakótelep nyócperhárom. Nincs rangsorolás, időrendi sorrend van. Aki kimaradt, az nem véletlenül maradt ki. Vitatkozni lehet velünk, de tántoríthatatlanok vagyunk. Ha meg mégis, akkor hányott lesz az új cipőd polírja. Ennyit a miheztartás végett.

Szerepcserés támadás ez az emblematikus szám. Kongó Köcsög Müllert ekkor még nem Kongó Köcsög Müllernek hívta a művelt köznyelv. Sokkal inkább volt a budapesti művészeti underground legendája, az 1980 szeptembere és 1981 márciusa között létezett URH, majd később a Kontroll Csoport első embere. Kedvese, Bárdos Deák Ágnes meg egy rekedtes hangú jó nőnek számított ekkoriban, és még esze ágában sem volt sipítozva arról blogolni, hogy neki kellene szerkesztenie a „303 magyar lemez, amit hallanod kell, mielőtt meghal Dömötör Endre” című kötetet.

1975-öt írunk. Ekkor a zenekarát még nem The Police-nak hívják (majd úgy másfél év múlva), hanem Last Exit-nek.

Élő műsorunk egyre jobb, s hamarosan a jutalmunkat is elnyerjük haladásunkért. Andy Hudsonnak sikerül bejuttatnia bennünket a baszk tengerparti San Sebastian dzsesszfesztiváljára. Két évvel ezelőtt a Big Band sikeresen szerepelt ott, és Andy tartotta a kapcsolatot a szervezőkkel. A fesztivál egy hétig fog tartani, és július vége felé kezdődik. Izgalmas hír ez nekünk, életünk első külföldi fellépése. Új roadjaink, Paul és Jim is izgatottak. Egy szakasszal továbbvihetik a fantáziájuk kiélését. Úgy számítják, három napba és három éjszakába kerül, mire átjutunk a furgonnal és a felszereléssel a spanyol határon. Olyasmink, hogy vámárubizonyítvány, nem lévén, a cuccot lazán táborozási kellékeknek kell álcázni. Paul és Jim kénytelen lesz felfüggeszteni a macsó szerepkört, míg a vámon át nem mennek. Fölvetem, hogy kössenek pettyes kendőt, és tanulják be a „Viva España” szövegét. Nem vevők a javaslatra, főleg mivel nekem hanyagolnom kell a szárazföldi utat, repülni fogok San Sebastianba. A háromnapi út ugyanis egybeesik az utolsó három tanítási nappal, s mivel már így is iszonyú sokat lógtam a színházi munka miatt, nem akarom a jó Nővér idegeit tovább feszíteni. A többiek persze azt hiszik, felvágok, s noha a saját zsebemből fizetem a repülőjegyet, hangulat van. Gerry a roadokkal és a „táborozási kellékekkel” együtt fogja rázatni magát, Ronnie és John pedig Ronnie kocsijával megy.

2006-ben összeállt öt szabad bölcsész szakos egyetemista meg egy filozófia szakos „felsőoktatási veterán” és kitalálták, hogy zenélni fognak. Megfigyelték ugyanis, hogy az általuk gyakran látogatott kiállítás megnyitókon fellépő „művészzenekarok” tagjai milyen jól be tudnak csajozni-pasizni. És persze az sem kerülte el a figyelmüket, hogy nekik a szervezők mindig kerítenek az ötliteres kiszerelésű borok és a fagyasztott pogácsák helyett szerves anyagot is tartalmazó ugyanazokat, néha még spangát is. Ez elég hathatós kezdőlökés volt hatuknak ahhoz, hogy nagy elánnal összerántsanak valami tárlatképes produkciót. Fél évig érlelték a művészetüket és keresték a megmutatkozási lehetőséget, ami el is jött Zelkó Zoltán Zalán „dadapop thrashravaganza” kiállításán, mely a "She/male" nevet viselte.

Koncepciókban gondolkodtak, 15-30 perces, performansz jellegű minikoncertekben. Rúgtak be hányásig fél óra alatt hat akusztikus gitáron ugyanazt a néhány akkordot variálgatva. Értelmezték át Kantot azon ismeretük alapján, hogy a filozófusistenséget a diákjai vitték el először pinamustrára úgy 50 éves korában, aki a bordélyházi betérő után valami olyasmit talált mondani, hogy kellemes élmény, de olyan idétlen ez a lötykölős mozgás. Írtak ütősökre „operát” a feminizmus leáldozásáról. És még hosszan sorolhatnánk

Noha akkoriban nap mint nap be voltunk pálinkázva, nem mennék részletekbe, ezt a tárgyi bizonyítékot nem hagyhatjuk említetlenül. Lekapartuk róla a hányásnyomokat és beklaviatúráztuk a maradékot.

A főiskolai bárban gubbasztva egyfolytában a zenéről beszélgettünk – hogy mit szeretünk, mit nem –, míg éjfél körül ki nem dobnak bennünket. És zenéről beszélgettünk végig az úton is, miközben Gerry jesmondi lakására tartottunk – Jesmond egy bohém negyed a város északkeleti részén, ahol főleg egyetemisták laknak, és van egy csomó fura kocsma. Gerry egy Brian nevű hegedűssel bérel lakást, aki Johnny Handle-nek, a helyi folk legendának, a Killingworth Sword Dancers majdani alapító tagjának az öccse. Brian kedvesen és kissé lekezelően csak a „dzsesszzenésznek” nevezi Gerryt.

A lakásban, amely egy viktoriánus házsorban van lombos előkertekkel, mosatlan tányérok és kávéscsészék, cigarettacsikkek, üres sörösüvegek, szennyes ruha, szamárfüles puhafedelű könyvek és régi lemezborítók vannak szanaszét szórva. Egyszóval igazi egyetemista kégli ételmaradékokkal, félig megírt dolgozatokkal, félig olvasott újságokkal tele, félúton a nyomortanya és a táborhely között, mintha egy rendetlen hadsereget hirtelen csatába szólították volna.

Gerry előhúz egy régi Dansette lemezjátszót egy halom könyv és papír alól, majd fürgén keresgélni kezd a lemezek között, és végül Miles Davis [1970-es] Bitches Brew-ját húzza ki a védőtasakból. Ebben az egész rendetlenségben is felismerem a rituális lassúságot és gyengédséget, amivel Gerry a forgó lemez szélére helyezi a tűt, majd elnézően hátradől egy halom párnára, hogy figyelje, milyen hatással van rám a zene, mint aki épp valami erős drogot adott nekem. Jól ismertem Miles korábbi inkarnációit, amikor a „cool” főpapja volt, és Gershwin Porgy and Bess-ének mesteri tolmácsolása az egyik kedvencem volt, de nem hallottam még ezt az új lemezét, amelyen a nagy trombitás új zenei ösvényt kezd el kitaposni – ezt később majd „fúziónak” nevezik el, gondolom, azért, mert a primitív rockos elemeket dzsesszimprovizációkkal és virtuozitással vegyíti, mindenesetre azonnal óriási hatással van rám, és a következő órát Miles zenéjének narkotikus bódulatában töltöm.

Éld úgy minden egyes napodat, mintha tudnád, hogy Tarr Béla és Fliegauf Benedek a halálod után közösen filmet akarna forgatni az életedről és te rohadtul meg akarnád akadályozni őket ebben.

„Valamin vitatkoztunk John [Lennon]-nal, és egész belemelegedtem az igazam védelmezésébe – idézte fel Paul [McCartney]. – John letolta a szemüvegét az orra hegyére, fölötte rám nézett, és benyögte, hogy »nyugi, csak én vagyok«”, aztán visszatolta. Hoppá. Az egész kapcsolatunkat jellemezhetném ezzel az apró kis epizóddal. John egy-egy pillanatra hajlandó volt az igazi énjét megmutatni, utána azonban azonnal lehúzta a redőnyt, és nem volt ember, aki mögé látott volna.”

Az elszakíthatatlan közös gyökerek ellenére éveken át igen feszült viszony uralkodott közöttük.

PAU: Mikor New Yorkba mentem, felhívtam, és kurtán-furcsán letudott annyival, hogy „mit akarsz?” „Azt gondoltam, hogy összefuthatnánk.” „Mi a francnak?” Utána volt pár kifejezetten rossz emlékű telefonhívásom. Hál’ Istennek, később felhagytam velük. Volt egy időszakom, amikor alig tudtam megállni, hogy ne hívjam fel, és annyira ne bíztam magamban, hogy még abban sem voltam biztos, hogy nekem van igazam. Semmi sem stimmelt, és a bizalmatlanság keserű légköre telepedett közénk. Egyszer John azt mondta, hogy „pizza vagy meg tündérmese”. Nekem azonnal az ugrott be, hogy milyen remek albumot lehetne összehozni ezzel a címmel, de csak annyit válaszoltam, hogy „ha te ilyennek látsz, nem is olyan rossz jellemzés rólam, ennél rosszabb is lehetne”. Egy másik alkalommal meg, amikor telefonon hívtam, mintha amerikaivá vált volna, tök orrhangon belevartyogott nekem a telefonba, hogy „yeah, yeah, miva?” Én meg csak annyit válaszoltam, hogy „kapd be, Kojak” – és lecsaptam a kagylót. Szóval így tengettük az életünket. Elég szar volt.

Innen idézve: Barry Miles/ Paul McCartney: Many Years from Now. Fordította: Lénárt Levente. A fordítást ellenőrizte és szerkesztette: Bajtai Zoltán. Cartaphilus Könyvkiadó, 2009.

mennyi+penze+volt+fredie+mercury+nak – Sok. Nagyon sok. Kurva sok.

keresek – És idetalálsz erre a blogra.

zene+szeretkezesre – Mármint utána? Amúgy a Beatles I’m So Tired című dalát ajánljuk.

bugyi+nelkul+a+kamera+elott – És álló fasszal a kamera mögött.

hölgy+baszna+ingyen – Ezért szeretjük jobban a hölgyeket. A hivatásosak mindig mindenért plusz pénzt kérnek, minden hülyeséget „járulékos költségként” felszámolnak. Legutóbb az egyikük reklamált a lámpafény miatt. Miért, sötétben olcsóbb? – szólt a kérdés. Igen – bólogatott. Férfitársaim, becsüljük meg az ingyen baszó hölgyeket!

mitől+lehetnek+a+lányok+nedvesek? – Fürdőkádban danolászás, zuhanyzás, busz után futás, úszás a tengerben, esernyő nélküli esős évszak, részegen önmagukra döntött koktél és még hosszan sorolhatnánk. A lányoknál gyakrabban nedvesedő lények után még mindig kutat a tudomány.

fideszzene – Akár még le is töltenénk. Aztán írnánk hozzá faszos-pinás kommentárt.

farkam – Az. És a tiéd. Akármit csinálhatsz vele. Vidám hely az élet.

Innen  idézve: Hogyan fikázzuk úgy a Google útján idetévedőket, hogy aztán még sokszor visszajárjanak? Írta és szerkesztette: Niksim von Überbaszás. Nem erre baszik a magyar blog, 2010.