Nem erre baszik a magyar

"Progresszív rockzene? A magamfajta harmincon túlinak a csodálatos 1967-73 közötti korszak jut eszébe. Akkoriban minden progresszívnek számított, ami más volt, mint a slágerzene, az ötórai teák muzsikája. Amikor a Bee Gees andalított, mi a COLOSSEUM-ot, a JETHRO TULL-t, az ELP-t hallgattuk néma áhítattal. Akkoriban vált igazán jelentőssé a nagylemez fogalma, amely nemcsak találomra összegyűjtött dalok 30 centis korongja volt, hanem egységes koncepció alapján készült. Nem érdekeltek bennünket a háromperces dalocskák, de gyertyafénynél hallgattuk a 20 perces PINK FLOYD-kompozíciókat. A mi félisteneink nem Marc Bolanok voltak, hanem az IAN ANDERSON-ok, a STEVIE WINWOOD-ok, és tiszteletünket nem képeik kitűzésével fejeztük ki, hanem szövegeik műfordításával – akár angolóra helyett is.

Progresszív rockzene? Most már 1989-et írunk. Létezik-e ez a zene még? Hogyan létezne, amikor Ian Anderson maga mondja, hogy a Jethro Tull eklektikus zenekar, amikor a Genesis tagjai budapesti fellépésük előtt kifejezetten kérik, hogy a progresszív zenekar kifejezés ne szerepeljen a beharangozóban? Akkor mi miért használjuk mégis ezt az idejétmúlt kifejezést?

Talán azért, mert jobbat azóta sem találtak ki. Ez a zene azért haladó (azaz progresszív), mert fejlődőképes. Legnagyszerűbb előadóik egy-egy lemeze után nem kell attól tartanunk, hogy a következő ugyanolyan korong lesz. Ők azok, akik ma is kísérleteznek, és ők azok, akiket nem lehet egyetlen masszává gyúrni."

Részlet Göbölyös N. László A progresszív rock mai sztárjai című könyvének előszavából. A tartalomjegyzékben a következő előadók, együttesek nevei sorakoznak: Frank Zappa, Peter Gabriel, David Bowie, Sting, Vangelis, U2, Prefab Sprout, R.E.M., Marillion, Ultravox, Suzanne Vega, Deacon Blue, The Cure. Röhej a köbön.

A kamionsofőrök mellett a rockzenészek az országutak első számú vándorai. Beszáguldozzák az egész országot, mert Békéscsaba után rendszerint Sopronban lép fel az együttes és fordítva! S mint az autósoknak általában, nekik is a kivilágítatlan kerékpáron közlekedők a fő közellenségeik. Pék a roadok egyik doayenje nemes bosszút vett az állandó rettegésért. Télvíz idején az utolsó pillanatban tudott megállni az úttesten keresztben fekvő részeg kerékpáros előtt. Biciklijével együtt feltette a zárt teherautóra, s 80 kilométerrel odébb lepakolta.

Bizonyára jót csodálkozott a fickó, amikor kialudta mámorát: hogyan sikerült neki tökrészegen, a jeges úton, két óra leforgása alatt 80 kilométert lehajtania?!

****

Mihály Tamás az Omega együttes tagja lakást cserélt, s mintegy ráadásként a régi lakásban hagyta egyik régi gitárját. A cseretársak kamasz gyereke roppantul megörült a muzeális értékű hangszernek, s mindjárt neki is fogott a hasznosításának. Szomorúan kellett azonban tapasztalnia hogy érces futamok helyett csak brummogó hangok jönnek elő az ujjai alól.

Így van rendjén, vigasztalta a papa, hiszen ez basszusgitár! – Ja, csak basszus! – mondta nekikeseredve a gyerek, s máris kezdte szétszedni. Azóta egy cinke lakik benne az erkélyen.

Ma is új szavakkal gazdagodott a szókincsünk.

A legtöbb helyen a Cream meg a Hendrix miatt szerették a Kapitányt, de volt, ahova csak azért hívták, mert hallottak róla. Jártunk egyszer a Világvégén. Az igazgató közölte, hogy minden jegyet eladtak. Egyetlen kérése volt, hogy addig ne játszunk, amíg mindenki nem jön be az ajtón és le nem ül. Hogy itt ez a szokás. Kinyitották az ajtókat, de a közönség csak nem akart bejönni. Egyszercsak becsattogott a helybeli főrockker, talpig műbőrben, lovaglócsizmában, és azt mondja: –„Tudjátok a Jelló Rivört? Mert, hogy amíg azt nem játsszátok, nem jövünk be. A Kapitány megkérdezte a dobost, ismeri-e? Az valamit hallott harangozni. Odament a zongorához, lepötyögtette, a zenekar meg rákezdte. Alig hasonlított az eredetire, de a Világvégén elég volt. Aztán már játszhattak bármit.

Időnként valami menő-benőnek a gyerekétől kaptunk levelet. Igazgatók, titkárok meg ilyesmi. Egy kiscsaj nagyon szívóskodott, az apja valami textilművek igazgatója volt vidéken. Háromszor is írt, hogy a cég kultúrházában lépjünk föl. A diri nem volt egy elvetélt ember, hallott róla, hogy a zenekarok újabban nem gázsiért játszanak, hanem feleznek a bevételen. Meg is egyeztünk szépen. Fele dohány a Műveké, fele a miénk. De amikor látta, hogy mennyi srác összejött, vérszemet kapott. Azt mondja: – „Kapitány úr! Ne engedjünk be több embert, inkább csináljunk egy másik előadást! Oké, így is lett, de a másodikra már nem jöttek be ötszázan, csak úgy háromszázan. Erre a pasi az előadás szünetében oda akarta adni nekünk a második koncert bevételét. Mire én bemondtam a mikrofonba, hogy nem játszunk tovább, mert az igazgató nem akar minket rendesen kifizetni. Ha még láttál prolilázadást! A helybeli főrockkerek letépték a fogasokat és azzal piszkálták az igazgató torkát. Pedig mind a Műveknél volt segédmunkás. A diri végül megadta magát és fizetett. Egész pontosan tizennégyezer forintot. Ahogy megkaptuk a lóvét a Kapitány kiment az ajtónállókhoz és mindenkit beengedett, akinek már nem volt pénze jegyre. Mert ott állt kint még az előző előadás közönsége is. Az igazgató tajtékzott, hogy most aztán végünk, följelent. Meg hogy ezt a pénzt a gyár az élüzem kitüntetésért kapta...

1986. 04. 03. Lement a buli tegnap a Venommal. Szerintem nagyon jók voltunk. A színpadon rögtönöztem egy kicsit a Sátánról, meg ilyesmi. A legjobb rész, azt hiszem, az volt, amikor rákezdtünk: „Kiáltsd, hogy S; kiáltsd, hogy Á, kiáltsd, hogy stb. stb. És most kiáltsd a szót: SÁTÁN! Bekap, kijön a szó, Sátán.” Nagyon vicces volt, a tömegnek is bejött. Olyat is mondtam, hogy: „Éljen Sátán, bulizz nagyot, és szörfözz meztelenül!” Néhány dalunkat a Sátánnak dedikáltuk, és rohadt jól éreztük magunkat.

A Venomnak több mint egy órába tellett, mire sikerült színpadra kerülnie. A gitárjaikat a roadjaik hangolgatták meg ilyesmi. Nagy nehezen végre aztán felmentek. Röhejesek voltak. Olyan volt, mintha a Spinal Tapet láttam volna. A dobos mellett áll egy srác, aki egy ventilátort tartott a fejéhez, hogy finom hűvösben és száraznak érezhesse magát. Az énekes-basszusgitárost úgy hívták, hogy Kronos. Elképesztő szövegeket nyomott. Sikerült rábírni a tömeget arra, hogy együtt kántáljon valamit, ami számomra úgy hangzott, hogy „Black Funky Metal”. Ezt elég viccesnek találtam, és úgy véltem, lehet, hogy a végén még meggondolom magam a srácokkal kapcsolatban. Később kiderült, hogy „Black Fucking Metal” volt az, amit ismételtetett velük. Ja, elnézést. Onnantól kezdve úgy éreztem, bármelyik pillanatban belecsapnak a »Sex Farm Woman« című dalba. (A Spinal Tap egyik száma – a szerk.) A gitáros annyira rossz volt, hogy fájt. Remekül éreztük magunkat. Joe, C'el és én a színpad mögött lógtunk. Ahányszor szembejött valaki, csak annyit mondtunk, hogy „éljen a Sátán”, és úgy ugráltunk, mint a hülyék.

1985. 03. 12., A SUFNIBAN: Szokás szerint végigsétáltam ma az Artesia Boulevardon a postámért. Útközben van egy bölcsőde. Mindig egy csomó kisgyerek játszik és hangoskodik az udvaron. Ma, ahogy elsétáltam mellettük, azokra a nőkre gondoltam, akik éppen gyermekmolesztálás miatt állnak bíróság előtt. Ha az én bölcsődém lenne, egészen új hozzáállást honosítanék meg. Minden óvó nénin gumikesztyű lenne, és nem érinthetnék meg őket, csak botokkal piszkálnák, terelgetnék az elkényeztetett kölköket. Tessék. Soha többet nem nyávoghatnának a gyerekek, hogy megerőszakolták őket meg ilyesmi. Semmiféle emberi kontaktus - ez lenne az igazi. Meg akarják oldani a problémákat? Hát, tessék!

Ma felhívott egy hölgy a kaliforniai egyetemről. Pénteken fog interjút készíteni velem. Aztán felhívtak a Cutting Edge-műsorból is, és azt szeretnék, hogy havonta egyszer lépjek fel a show-ban. Ma egy, a Spin magazinnak készülő cikken dolgoztam. A Spin egy új magazin.

Megkértek, hogy írjak nekik egy cikket, mondtam: oké. Elmentem a 7-Eleven-be, hogy igyak egy csésze kávét, és kitaláljam, miről is fogok írni. Visszajöttem, és a 7-Elevenről írtam. Nem volt annyi pénzem hogy lefénymásoljam, úgyhogy az eredetit küldtem el. Remélem, hogy eljut hozzájuk, és remélem, hogy elég jó. A héten stúdióba megyek. Ma két kislány ült egy asztalnál a postahivatal előtt. Cseresznyés sütit árultak, és mikor megkérdezték, hogy kérek-e, csak annyit válaszoltam: „Heil Hitler!” Ma láttam valamit a hírekben: aerobic-óra terhes nőknek. Csupa elhízott nõ sztreccsgatyában. Az élet tele van súlyos flashekkel. Hajnali fél három van, nem akarok még aludni. Soha nem akarok aludni. Nagyon élveztem a társalgást Diamandával a múlt héten. A zene szinte az őrületbe kergeti azt a nőt. Bekebelezi őt a zene. Imádom azokat az embereket, akik maguknak játszanak. Úgy látom, visszavonhatatlanul elembertelenedtem. Ha kint járok az utcán, úgy érzem magam, mint egy fegyver. Fegyverként járom az utcákat. Mindenkit le akarok darálni. Nem hallják a fogaskerekeket. Nem érzik a vért az ereikben. Ezért nincs semmi közöm hozzájuk, ezért nincs semmi közük hozzám. Nem hallom őket, mert nem mondanak semmit. A fájdalom révén tökéletes megvilágosodásban van részem. Látok a vaksötétben.

Innen idézve: Henry Rollins: Punk a platón. Fordította: Lacfi András. Carthapilus Könyvkiadó, 2008.

Átküldted a Szocialista brigád című dalszöveget, melyet egy Beatles nótára írtatok...

A dalszövegek vagy inkább szövegkarikatúrák már az iskolai évek alatt megszülettek. Egyébként egy darabig év-folyamtársunk volt Koncz Zsuzsa. A megkérdőjelezhetetlen szaktekintélynek azonban a klasszikus zenei műveltségű Floh Laci számított, jelenlegi nevén dr. Mécs László ügyvéd, az Igazságügyi Jogi Vizsgabizottság cenzora. Azzal szórakozott, hogy az előadások alatt mozgalmi dalokat költött át, korabeli luxemburgi slágerekre, melyeket a szünetben, több szólamban énekeltük és könnyesre röhögtünk magunkat. Ilyen volt, a Beatles I Wanna Hold Your Hand zenéjére írt Sződd a selymet elvtárs, vagy a Rolling Stones Paint lt Black-jére írt, Növekszik a vállalati tiszta nyereség, valamint a Sony & Cher duó I Got You Baby slágerre írt Vörös csillag a szívem helyén. A Vörös csillag ragyog az égen című dalszöveget a Beatles első kislemez sikerére a Please, Please Me című szám dallamaira, a Kinks You Really Got Me fergeteges rock számra A Párt és a KISZ c. szösszenetet írta. Ő kezdte el írni a Szocialista brigád c. szöveget is a Beatles I Should have Know Better dallamára, de én fejezetem be, mert nagyon jól gitározható szám s nem volt szabad torzóban hagyni.

Csak a legszabadosabb szellemű tinédzserek ismerték el, felültek a brit vidéket bejáró pletykáknak, miszerint Jagger nővé operáltatja magát, hogy összeházasodhasson a zenekar valamelyik másik tagjával. E mese méregfogát azok a hírek húzták ki, hogy az együttes tagjai ellenkezés nélkül igénybe veszik a nőnemű rajongóik által nyújtott alkalmi szexuális örömöket. Igazabbnak bizonyultak azonban azok a jelentések, melyek szerint fellépéseiken csak vízágyúval lehetett véget vetni a tumultuózus jeleneteknek.

****

A kacsafrizurás Everly fivéreket úgy képzelhetjük el, mint két Elvist, akik egy gázsiért dolgoznak.

Alighanem megtaláltam a rockzenéről magyarul olvasható legrosszabb könyvet. A bevezető így kezdődik:

A punk vérátömlesztő akciója óta a popkultúra majd minden területe a felnőttek számára is elfogadhatóvá vált. A hetvenes évek vége felé már a konzervatív ízlésű zenei körök sem zárkóztak el a popzene világától, így az fokozatosan „szalonképessé” vált, sőt a nyolcvanas évekre még az iskolai tananyagba is bekerült a popzene.

A rock mint életcél? A punk megjelenéséig senki sem gondolhatott életcélként a rockzenére, hacsak nem született bele a szórakoztatóipar világába. A rockzenészi pálya egy fiú számára egyet jelentett a prostitúcióval. A legrosszabb külsejű fiatalnak is nagy ösztönző erőt adott, hogy rockzenészként a világot jelentő deszkákon esélyei meghatványozódnak a lányoknál, míg az átlag kamasz egy szürke pont a rivaldafényen túl. A zenész csak letekint a színpadról, és az előtte sorjázó lányokkal szemezhet. Egy boldogító mosoly, egy buja pillantás előjele lehetett egy koncert utáni randevúnak a színpad mögötti szertár romantikus zugában. Még inkább sötét gyönyöröket örökített át a country és westem (C&W), a blues és a jazz (az éhezés zenéje) régi világa, ahol a fáradhatatlan, pénztelen közönség piáló maratonná fajuló estéken vett részt, és közülük a gyengébb jelleműek az amfetaminokig is a kemény drogokig is eljutottak.

Innen idézve: Alan Clayson: Rock – A legjobbak. Fordította: Bihari Balázs. Kulturtrade Kiadó Kft., 1994.

1990. augusztus 17-én, az angliai Doningtonban megrendezett Monsters Of Rock Festiválon – ahol immár harmadik alkalommal léptek fel, és minden eddiginél nagyobb, 72 500 fős közönség előtt játszottak – az AC/DC elsöprő erejének újabb bizonyítékával szembesültek. Ezúttal azonban nem szexuális értelemben. A Bedfordból származó Dan Brooks – az AC/DC tizenöt éves rajongója –, aki egy rögbimeccsen fél fülére elvesztette a hallását, a koncert alatt a hatalmas hangfalak alatt állva visszanyerte azt. Ezek szerint még a sátánisták is képesek csodát tenni.

Innen idézve: Murray Engleheart és Arnaud Durieux: AC/DC: Maximum Rock & Roll. Fordította: Toth Benedek. ShowTime Budapest, 2007.

Az 1990. augusztus 10-én kezdődő, húsz fellépésből álló turné során olyan országokban is megfordultak, amelyeket nemrég még a vasfüggöny választott el a világ többi részétől: Lengyelországban, Magyarországon és Oroszországban. Különleges élmény volt ez egy olyan együttes számára, mint az AC/DC, ugyanis sosem érdekelte őket a politika. De ugyanígy a közönség számára is különleges koncertek voltak ezek, hiszen sokak számára az AC/DC volt az első külföldi rockegyüttes, akit színpadon láttak. Lengyelországban negyvenezer ember látogatott ki a koncertre, Koppenhágában huszonötezer, Barcelonában negyvenötezer rajongó előtt játszottak. A jugoszláviai koncertet az országban kialakult politikai válság miatt le kellett mondani, és a luxemburgi show-t is elhalasztották, mivel a koncertszervező lelépett az elővételben eladott jegyekből befolyt pénzzel. A németországi Gelsenkirchenben tartandó fellépés szintén elmaradt, mivel egy helyi ügyvéd – nem tudni, pontosan milyen indíttatásból – addig lobbizott a városi tanácsnál, amíg az betiltotta a koncertet. Ehelyett két plusz show-t iktattak be Dortmund közelében.

Az egyik koncerten épp a Dirty Deeds Done Dirt Cheapet játszották, amikor az egyik világosító kiszúrt egy párt, amint a dal ritmusára, kutyapózban kefélnek. Azonnal odairányította az egyik reflektort, majd gyorsan rájuk állítottak egy kamerát is. A hatalmas stadion kivetítőin csak a kefélő párocska látszott. Meglepő módon azonban egyáltalán nem jöttek zavarba. Valószínűleg nem akartak kiesni a ritmusból. A csaj egész idő alatt teli torokból üvöltötte a Dirty Deeds szövegét. Bebizonyosodott hát, hogy az AC/DC zenéje a testi vágy nemzetközi nyelve.

Innen idézve: Murray Engleheart és Arnaud Durieux: AC/DC: Maximum Rock & Roll. Fordította: Toth Benedek. ShowTime Budapest, 2007.

„Furcsa mód a vécépapír minőségéből mindig meg lehet állapítani, hogy egy adott ország mennyire baloldali. Ha durva vécépapírral találkoztam egy országban, mindig arra gondoltam, na, ez a hely sem fogja sokra vinni! Minden együttes, amelyik Moszkvában járt, elsőként vécépapírt csomagolt az útra. Ez volt az első a listán, mert abban biztos lehettél, hogy sehol sem fogsz normális vécépapírt kapni. Ez jól mutatja a helyi viszonyokat. Mondhatnak, amit akarnak a kapitalista országokról, egy biztos: a puha vécépapírhoz értenek.”

Innen idézve: Murray Engleheart és Arnaud Durieux: AC/DC: Maximum Rock & Roll. Fordította: Toth Benedek. ShowTime Budapest, 2007.

A következő történetet Doc Nelson (Angels) osztotta meg a nagyközönséggel: „George egyszer elmesélte, hogy Bon [Scott] épp a Jailbreaket énekelte fel a stúdióban. Úgy helyezkedett el, hogy nem lehetett jól rálátni a keverőpult mögül. Amikor elérkezett ahhoz a részhez, hogy „with a bullet in his back” (golyóval a hátában), már benne volt néhány Green Ginger Wine. George megkérte, hogy énekelje fel újra, ha lehet, még erősebben. A stúdióban általában mindig ez megy. Egy-egy részt többször is fel kell játszani az embernek.

Bon erre újra elénekelte a sort: »With a bullet in his BACK!« Aztán hallottuk, hogy jó nagyot húz a boros üvegből, majd újra rákezdi: »Bullet in his BACK!« Aztán megint a kortyolás, majd újra: »Bullet in his BACK!« Aztán néma csönd lett. »Bon?« – kérdezte valaki. »Bon? Bon?« – szólítgatták a srácot. Végül rájöttek, miért nem válaszol: ájultan hevert a padlón. Minden erejét beleadta abba az egyetlen sorba, és a végén elájult. Csak másnap tudták befejezni a felvételt.

Amikor énekelt, hihetetlenül tudta fokozni a feszültséget. Olyan volt, mintha direkt ki akart volna készíteni. Aztán amikor úgy érezte az ember, elérkezett a vég, hirtelen elröhögte magát. Nem hiszem, hogy bárki képes lett volna utána csinálni. Ezt nem lehet megtanulni. Ez Bon stílusához tartozott.

Kiszámíthatatlan volt, nem lehetett tudni, hogy a következő pillanatban beugrik-e a közönség közé és nekiesik valakinek, vagy futni hagyja a szerencsétlent. Így gyakorolt hatalmat a környezet fölött. Sohasem lehetett tudni, minden rendben lesz-e, vagy elszabadul a pokol. Bon olyan volt, mint egy időzített bomba.”

Innen idézve: Murray Engleheart és Arnaud Durieux: AC/DC: Maximum Rock & Roll. Fordította: Toth Benedek. ShowTime Budapest, 2007.