A melbourne-i fogadáson, ahol a High Voltage és a TNT aranylemezzé válását ünnepelték, egész este a következő két kérdést szegezték az újonnan érkező vendégeknek: „Maga nem a Juke magazintól van? Maga Al Webb?” Az AC/DC csapatában mindenki csúnyán berágott Webb néhány megjegyzése miatt, és szerették volna személyesen tisztázni a dolgot az újságíróval.
Frank Peters szintén a Juke munkatársa volt, egész éjjel igyekezett elkerülni a Webb meglincselésére készülő csőcseléket, akik közül néhányan – Peters legnagyobb bánatára – összekeverték őt Webb-bel. Peterst meghívást kapott valami buliba, amelyet ugyanabban a hotelben tartottak, ahol az AC/DC is megszállt. Mikor összefutott George Younggal, ugyanott folytattak a beszélgetést, ahol korábban abbahagytak: George megkérdezte tőle, ő-e az a bizonyos Al Webb.
Egy idő után Malcolm is odajött, megragadta Peters ingét, és vicsorogva közölte vele, kurva nagy mázlija van, hogy nem ő Al Webb. Ezek után egyáltalán nem meglepő, hogy a Juke március 13-i címlapja a következőt kürtölte világgá: „Az AC/DC támadása a Juke ellen.” A történtekről Peters több hasábon, a balhét jócskán felfújva számolt be.
Így vagy úgy, de az együttesnek mégis sikerült megértetni a lényeget: senki se próbáljon keresztbe tenni nekik
A Szöktetés a szerájból bemutatója után II. József, aki maga rendelte meg az operát Mozarttól, így szólt hozzá:
Egy vacsoraösszejövetelen, mikor a ház asszonya meghallotta, hogy Jules Massenet dicséri Reyert, megjegyezte, hogy milyen nagylelkű dolog ez a részéről. Mert, mint mondta:
Herbert von Karajan egyszer egy német újságírónak elmondta, miért szereti jobban a Berlini Filharmonikusokat a Bécsi Filharmonikusoknál:
Levente!
Kedves Szörényi Úr! 1968. március 5.
JACK DOUGLAS: Amikor megtudtam, hogy John Lennon a Plant stúdióba jön, hogy felvegye az Imagine-t, sikerült bekavarni magam hangmérnökasszisztensnek; John ugyanis napi huszonnégy órán át, egyszerre két felvevő-helyiségben akart dolgozni. Akkorra már egy csomó rögzített anyaga volt, de hiányzott a vokál, és még az extrákat is rá kellett pakolni. Az egyik felvevőhelyiségben Roy Cecalla, a másikban Shelly Yakus és én dolgoztunk. A producer Phil Spector volt. Bár bálványoztam az Öreget, komoly csalódást okozott nekem. Gyakorlatilag csak aludni járt a stúdióba; időnként felriadt, kiadta az ukázt, hogy „több visszhangot rá!”, és azonnal visszaaludt. A nap végén a testőrei cipelték ki a limuzinjába. John Lennon és Roy Cecalla voltak a lemez tényleges producerei.
Így visszatekintve, azokban az időkben a messze legmélyebb benyomást a Beatles tette rám. Ők voltak a világ legjobb zenekara. Soha, semmi nem lesz olyan, mint a Beatles, és ahhoz tényleg akkor és ott kellett élni, hogy megértsd, amiről az előbb beszéltem. Manapság a fiatalok úgy gondolják, hogy a Beatles csak egy volt az együttesek közül, de ez tévedés. Óriási jelenségnek számítottak világszerte. Mindenki megváltozott a Beatles miatt, még a politikusok is. A londoni Daily Mirror naponta egy egész oldalon foglalkozott azzal, hogy éppen mit csinálnak. Képzeld csak el: egy kibaszott országos, komoly újság minden nap feláldozza az egyik oldalát egy zenekarnak? Több mint óriásiak voltak.
Amerikában a Damned soha nem számított többnek kellően nagy rajongótáború kultuszzenekarnál, Angliában viszont sokkal híresebbek voltak. Ők voltak az igazi punk zenekar, nem a Sex Pistols. A Sex Pistols nagyszerű rock ’n’ roll banda volt, de csak ennyi, és semmi több. Tulajdonképpen én adtam néhány basszusgitár leckét Sid Viciousnek – feljött hozzám és azt mondta: – Hé, Lemmy, taníts meg basszusozni! – Mire azt teleltem: – Rendben, Sid. – De három nap után ezt kellett mondanom neki: – Sid, te nem tudsz basszusozni. – Igen, tudom – mondta, majd teljesen depressziós lett, és elment. Aztán egy pár hónap múlva találkoztam vele a Speakeasyben, ahol megszólított: – Hé, Lemmy, találd ki, mi történt! A Pistolsban vagyok! – Ezt hogy érted? – kérdeztem. – Én vagyok a Pistols basszusgitárosa! – mondta. – Óriási, mi? – Te nem is tudsz basszusozni, Sid. – Igen, igen, tudom, de akkor is benne vagyok a kibaszott Pistolsban! – Steve Jones megtanította az alap bumm-bumm-bumm-bumm-ra. Mindössze ennyit kellett csinálnia, tényleg. Bármi, ami ennél összetettebb volt, azt Steve, vagy Glen Matlock játszotta fel az albumon. Sid ennyire benne akart lenni egy punkzenekarban. Három hétig játszott egy Flowers of Romance nevű bandában, és kábé három napig a Siouxsie and the Bansheesben – mindenkire rá tudta tukmálni magát. De imázs szempontjából tényleg nagyon jó volt. Tökéletes – a pokolba is, a Pistolsnál is Pistolsabb volt, ha a külső szempontjából nézted!