A későbbiekben Jimi kedvenc albumaként említette a Blonde on Blonde-ot. Bárkire mély benyomást gyakorolt volna, ha belőve, első ízben hallgatja az „I Want You”-t, a „Stuck Inside of Mobile with the Memphis Blues Again”-t és a szomorú hangvételű „Sad Eyed Lady of Lowlands”-et.
A Blonde on Blonde elmosódott borítójáról egy zilált sörényű, hosszú kabátos, vézna alak meredt Jimire, aki – ha a bőrszínét figyelmen kívül hagyjuk – akár Jimi is lehetett volna. A hangja pedig biztosan befészkelte Jimi fejébe.
[Bob] Dylan iránti csodálata miatt – amit egyesek megszállottságnak neveztek – hadilábon állt harlemi barátaival. Fayne Pridgeon emlékezett rá, hogy 1965-ben Jimi utolsó néhány dollárját Dylan Highway 61 Revisited lemezére költötte, és ez felettébb bosszantotta a lányt. Egy másik, korábbi alkalommal Jimi elvitte a „Blowin’ in the Wind” kislemezt egy harlemi klub DJ-jének. A DJ, aki nem ismerte Dylant, rábólintott, ami nem volt bölcs döntés. Rövidesen felbőszült tömeg kergette ki Jimit a klubból. „Takarodj innen a hillybilly zenéddel együtt!”
Amikor 1966-ban Jimi találkozott a zenész Paul Carusóval, Jimi első kérdése így hangzott: „Honnan van ez a Bob Dylan-frizurád? Tudod, olyan fehér afro?” Jiminek hajcsavarókat kellett használnia, míg Carusónak magától is úgy nőtt a haja.
Innen idézve: Charles R. Cross – Room Full of Mirrors: A Biography of Jimi Hendrix. Fordította Szilágyi Ágnes. Cartaphilus Könyvkiadó, 2006.
Később Jimi így írta le egy barátjának első LSD-s élményét: „Belenéztem a tükörbe, és azt hittem, hogy én vagyok Marilyn Monroe.” 1966 májusától egyre gyakrabban nézett bele abba a tükörbe. A lizergsav-dietilamid Jimi mankójává vált. A segítségével rátalált arra a zenére, ami meghatározta további életét. Ez azonban távolról sem jelenti azt, hogy betrippezett állapotban alkotta volna munkáit, jóllehet, amint belépett az LSD világába, a pszichedelikus gondolkodás ihletet adott játékának, segítette a dalok megkomponálásában, a szövegek írásában. Bizalmas barátainak azt bizonygatta, hogy ő színeket szólaltat meg, nem hangjegyeket, és hogy képzeletében „látja” a zenét, amikor játszik. Az általa ecsetelt alkotói folyamat kísértetiesen hasonlít [Albert] Hoffmann doktor első acid tripjéhez. „Minden egyes akusztikus érzékelés… optikai érzékeléssé változott.”
„Egy magunkfajta anarchista punkzenekarban a demokrácia a véletlen műve”, jelentette ki az énekes-gitáros, mire a többiek helyeseltek és odaültek mindhárman a monitor elé. Benyomták a leghíresebb keresőoldalt, gyakorlott mozdulatokkal beírták, hogy „fasz”, de semmit nem ajánlott fel a rendszer. „Nem tolta ki a nyelvét”, motyogta szomorkásan a dobos. „Kispolgári lófasz ez a Gugli!”, méltatlankodott a basszeros. A srácok aztán kicsit visszavettek az ifjúi hevületükből és bepötyögték, hogy „farok”. Erre jött ki első ajánlatnak a név.
Magyarország első és eddig egyetlen flashmob hangász különítménye. Jellemzően kiülős tavaszban és rekkenő nyáron aktivizálják magukat Nyíregyháza belvárosi terein (főleg: Kossuth, Mártírok, Országzászló). Mennek öten akusztikus gitárokkal, síppal, dobbal, nádi hegedűvel és leülnek egy padra. Valamelyikük elkurjantja magát, hogy „Geszti Péter múlhatatlan emlékére” és már kanyarítják is a másfél perces mikrokoncertet 
A megmosolyogtató nevű vas megyei falu leghíresebb rockzenekara. A négy egyetemista azért állt össze, mert unták már, hogy a lakhelyük hallatán minden társaságban rögtön körbeadták a humorbonbont. Szinte minden alkalommal elsütötték a poént, hogy „Pornóapáti? Az a kolostorlakók szexfilmes szórakozása?” vagy „Tudjuk, az Ondód meg a Herédből jött.”
