Monte: A hosszú évek során, amit a Ramones turnézással töltött, sok érdekes emberrel is találkoztunk, a flúgos rajongóktól kezdve a rock-sztárokon át a legnagyobb hírességekig. Amikor az atlantai Agora Ballroomban játszottunk, a híres The Georgia Terrace Hotelban laktunk. Ez épp a Fox Theaterrel szemben áll, ahol egykor az Elfújta a szél bemutatóját tartották, és akkor a színészek is ugyanebben a hotelban szálltak meg. Amikor az Agorában léptünk tel, Amy Carter* is eljött megnézni a sound-checket, mert rajongott a bandáért. Először a biztonsági embere jelent meg, átvizsgálta a helyiséget, beszélt velem, aztán bevezette Amyt, hogy találkozhasson a zenekarral. Amy utána a backstage-ben beszélgetett a fiúkkal, majd végignézte a koncertet is.
Joey: Fogadok, hogy utána sokat javult a Fehér Ház lemezgyűjteményének színvonala.
Válogatás az énekes nyilatkozataiból.
Bereményi Géza: Nem szerettem, ahogy a dalok hatottak az emberekre. Megváltozott az arcuk, amikor hallgatták. Most az odaadó hallgatókról, a rajongókról beszélek. Szomorúak lettek és érzelmesek. Ettől aztán valami egészségtelen, dekadens termékeknek tartottam a dalainkat. És ezt szégyelltem. Viszo-lyogtam a hatásuktól, s talán emiatt nem szerettem a közönségüket sem.
A rock zenész legfontosabb hangszere azonban mégiscsak az énekhangja. B. J. e téren nincs túl jól eleresztve. Hangterjedelme csekély, intonációja kissé bizonytalan. Soha nem tanult meg énekelni úgy, ahogyan az egy hivatásos szólóénekestől elvárható. Ebből teremtett stílust magának a zenekarok időszaka után. Volt már valaki, aki hasonló koncepció alapján negligálta az éneklés hivatalos szabályait: Cseh Tamás. Talán nem véletlen, hogy Cseh Tamás népszerűségének csúcspontja nagyjából egybeesik B. J. szólóénekesi pályafutásának kezdetével.
Cseh Tamás: A Csengeri utcába jártunk föl előadások után, a Novák Jancsiékhoz. Nagy lakás volt, a szülei külön szobában laktak, lehetett zongorázni, hangoskodni és iszogatni kicsit. Éjjel egyig, kettőig énekeltünk. Egyik este volt ott egy fiú, aki Másik Jánosként mutatkozott be. Jópofa, gondoltam, itt van a Novák János, ő meg a másik János. Kicsit el is húztam a számat, hogy jobb tréfát is hallottam már. Aztán ez a fiú odaült a zongorához – éppen a Lee Van Cleef-et játszottuk –, és ahogy belenyúlt a hangszerbe, az valami hihetetlen volt. Odamentem hozzá, és azt mondtam neki, hogy egész életemben veled akarok játszani.
„Egy pszichiátriai munkában csak a betegek szavai érdekelnek, egy kritikai műben csak az idézetek”, 
Leszögezem, ez még nem a mennyország, tehát kérem a kedves zenekritikusokat, ne várjanak túl sokat, legfeljebb néhány hirtelen megfogalmazott bölcsességet, s ezzel együtt mielőtt piedesztálra emelnék, illetve lefitymálnák legújabb novellariportomat, hadd mutassam be kiváló partnereimet, akikkel az elmúlt órákban szoros barátságba kerültem. Legendás együttesek jó néhány esztendeje eltűntnek hitt frontemberei ők!