Nem erre baszik a magyar

Miközben az EMI stúdiójában próbáltunk a Sunseten, kaptunk egy telefon hívást, hogy a legendás impresszárió, Malcolm McLaren beszélni akar velünk. McLaren volt az a misztikus személy, aki megalkotta a Sex Pistolst és a Bow Wow Wow-t. Most egy újabb Nagy Dobásra készült, és ha mázlink van, a sztár csináló ránk mutat a varázspálcájával. Pár cimborájával együtt eljött az egyik próbánkra, mi pedig előadtunk neki néhány eszement, bonyolult, gyors, kaotikus, tömény, többrétegű számot, aminek se füle, se farka nem volt, viszont tele volt érzéssel és funkkal.

Nem tettünk rá túl mély benyomást.

- Rendben, akkor most pedig üljünk le dumálni – mondta, és bementünk a próbaterem melletti kis tárgyalóba, valaki pedig körbeadott egy szivar méretű jointot.

- Óriási a zenétek, de semmi értelme. Senkit se érdekel az ilyenfajta zene. Az én lelki szemeim előtt...

Az este nem lett volna teljes egy kis kokain nélkül. Érdekes volt figyelni, hogy az emberek milyen észrevétlenül tudtak kokózni. A tapasztalt kokainfogyasztókat könnyű volt kiszúrni, mert a jobb kisujjukon hosszú volt a körmük. Legalább fél hüvelyk hosszúra hagyták megnőni a körmüket, és gondosan manikűrözték is, hogy a legmegfelelőbb legyen a formája. Ez volt a kokainkanalak legje. Természetesen apám is nagy gondot fordított a kokókörmére. Azonban az is feltűnt, hogy az egyik körme kifejezetten rövidebb volt a többinél.

- Ez miért ilyen rövid? – kérdeztem.

- Azért, nehogy véletlenül fájdalmat okozzak ott alul a hölgyeknek, ha az ujjamat használom – válaszolta.

Na, ez aztán belevésődött az agyamba. Apámnak még egy puncibarát ujja is volt.

Innen idézve: Anthony Kiedis és Larry Sloman: Scar Tissue – Chili a sebre. Fordította: Dudich Ákos és László István. Konkrét Könyvek, 2005.

Mosolyserkentő szemezgetés a Sziget nemzedék 1993-1998. című könyv (AduPrint Kft., 1999.) interjúiból.

GNL: Érezhető-e itt ez a légkör?

Paul Kantner (Jefferson Airplane): Hát… biztosan jobban éreztem volna magam, ha a rendezők nem tiltják meg, hogy a Dunában úszva közelítsem meg a Szigetet. Pedig a fulladásos halálhoz Woodstockban közelebb álltunk.

Ezt hogy érted?

A színpadon Santana játszott, a maga nyolcfős zenekarával, miközben ömlött az eső. Akkor még az volt a szokás, hogy a szervezők mellett egy sor zenész is ott tolongott a pódium szélén, és egyszercsak az egész tákolmány süllyedni kezdett, bele a sárba. Úgy éreztük magunkat, mintha a Titanicon lettünk volna. Túléltük, és nagyszerű volt ennek az őskáosznak a látványa, amelynek részesei lehettünk.

A legendás békeharcos John Lennon, valamint Roger Waters (Pink Floyd) valójában szélsőbaloldali nézeteket valló trockisták, akiknek a szovjet önkényuralmat nem ismerő nyugati rocktársadalommal együtt fogalma sem volt a valós viszonyokról, ezért nyilatkozhatta néhány évvel ezelőtt Gidófalvy Attila e sorok írójának, hogy a műfaj alapvetően szocialista emlőkön nevelkedett. És ez alól csak kevés kivétel akadt úgy idehaza – Beatrice, P. Mobil, H. I. T. együttesek –, mint nyugaton, pl. a Police trió.

A kapitalista társadalommal való szembenállásra játszott rá a liberális szemlélet, amely még tovább ment. Pártfogolta a mindent elrondító falfirkát, a szabad drogfogyasztást, a transzvesztita és buzi zenészeket, a pornográfiát, kigúnyolta a nemzeti érzéseket, a szülők iránt tanúsított tiszteletet, a vallásos gondolkodást. Tehát mindazt, ami az ősi értékrenddel összefüggött. Elhitette a zenészekkel, hogy különbek minden más földi halandónál, hogy őszinte, kőkemény rockot játszanak, hogy ők az igazság bajnokai, és csak ily módon tudják megvalósítani önmagukat. 

Göbölyös N. László arcokat kap el és szavakat hall meg a Szigeten. Vajon találunk a szövegben The Doors-utalást?

Előbb tanultam meg repülni, mint járni. De rájöttem: szárnyak nélkül is boldog lehetek. Kiskakas, hurci vissza a sátorba.

A mentesített személyek gyülekezőhelye megtelt. Előtte a takarítószemélyzet rongylábbal sikálja az előző esti maszatot.

Ismeritek a legifjabb rocker-háromszöget? Egy lány – két fiú. Vagy két lány – egy fiú. És közöttük egy falevél-koszorús kismama, apró gyermekével, akinek virágokat font a hajába.

Mintha az a nagy, vörös bozontos srác, az a pici színeshajú lány meg az óriás mackó már járt volna itt, mintha tavaly is a betonút mellett állt volna a HEPI-sátor.

Letelepedik a fő mellékút mellé egy különleges lemezárus, aki nemcsak képes bakelitben utazni de mindenféle kalózritkaságokkal lep meg az arra sétálókat. A legkelendőbbek Peter Gabriel, Tom Waits és a Led Zeppelin szovjet kiadása. És ha már a „múlt árnyainál” tartunk: a Független Gondolkodóknál kapható például a Kommunista Kiáltvány – átigazítva a XXI. Századra, de árulják Bakunyin írásait is. Hitelesítésképpen ott ül és vitatkozik néhány olyan arc, akik éppen csak lemaradtak Dosztojevszkij szibériai száműzetéséről.

(Világ-kép fanzin, Szombathely, 1990.)

Március 3-án startol a kilenc szombaton jelentkező bulifergeteg. A szervezők híres zenészeket és neves médiaszemélyiségeket kértek fel, hogy nyilvánosan hódoljanak a zenei monomániájuknak. Mindegyik felkértről köztudott, hogy az életét évtizedek óta egyetlen album határozza meg. Ki-ki a magáét fogja játszani – este kilenctől hajnalhasadásig.

Első alkalommal a magyar blues-legenda, Földes László, azaz az egykori Hobo Blues Band névadója áll a két lemezjátszó közé, hogy megmutassa a gyapotföldi négerblúzon érlelt mixtudományát „a kis zseléfrizurás, elektronyikás ficsúroknak”. Ebben a Rolling Stones Beggars Banquet című lemeze lesz hathatós segítségére.

Legalábbis az 1991-es Amerikai Psycho című könyvének sorozatgyilkos főszereplője, Patrick Bateman így írja le. Nem a legjobb ajánlólevél, de hát az ember nem válogathatja meg a rajongóit (vö.: John Lennon esete). Mindegy, a lényeg, hogy aki nem érzékenyül el az olyan mondatoktól, mint „a szöveg kevés ilyen szép és ilyen nagy művészi erejű számot írtak az emberi méltóságról s önérzetről” vagy „általános emberi mondanivalója áttör minden korlátot, és azzal a hittel tölti elhallgatóját, hogy soha sincs késő önmagunk jobbítására, sohasem késő megváltozni”, azon nem lehet segíteni, az egy szívtelen, gonosz ember.

Whitney Houston 1985-ben robbant be a zenei életbe egy címként csak az énekesnő nevét viselő nagylemezzel, amin nem kevesebb mint négy olyan szám volt egyebek között, amely kislemez formájában már listavezető volt a slágerlistán, mint például a „The Greatest Love of All”, a „You Give Good Love” és a „Saving All My Love for You”; a nagylemez megnyerte számára a legjobb női popénekes Grammy-díját, továbbá két Amerikai Zenei Nagydíjat is kapott még ugyanebben az évben, a legjobb „rhythm and blues” kislemez díját és a legjobb „rhythm and blues” videóért járó díjat. Ráadásul mind a Billboard magazin, mind pedig a Rolling Stone magazin őt választotta meg az év legjobb első lemezes előadóművészének. Ekkora felhajtás óvatossá teszi az embert és tulajdonképpen arra számít, hogy a nagylemez legfeljebb ha tisztes produkció lesz, vagyis az igazi nagy meglepetés éppen az, hogy a Whitney Houston (Arista) egyike az évtized legmelegebb hangvételű és egyszersmind legmélyebb értelmű „rhythm and blues” lemezeinek, Whitney hangja pedig olyan csodálatos, hogy az ember szinte nem is akar hinni a fülének. Nagyon jól sikerült, elegáns fényképe (Giovanne De Maura által tervezett ruhájában), amely a lemezborítót díszíti, és a borító hátoldalán látható meglehetősen szexi felvétel (amely egy Norman Kamali által tervezett fürdőruhában ábrázolja), az első pillantásra nyilvánvalóvá teszi, hogy nem holmi száraz, bár szakszerű felvételt tartunk a kezünkben, és a zenei anyag valóban nemcsak egyszerűen csiszolt, hanem egyszersmind megragadó is, Whitney hangja pedig úgy szárnyai és annyira változatos (habár kétségtelenül mindenekelőtt dzsesszénekesnővel állunk szemben), hogy az album teljes jelentőségét csak többszöri meghallgatás után lehet felmérni. Ez azonban egyáltalában nem esik nehezünkre, szívesen hallgatjuk, ízlelgetjük a számokat.

A vezető elvtársak a rock-zenét idétlen nyugati hülyeségnek tartották. A kultúra pápája, Aczél György csak a legkellemetlenebb esetekben ereszkedett le erre a jelentéktelen szintre. De idegesítette, hogy a színpadok előtt sokan csápoltak és rengetegen vették a szórványos rock-lemezeket. Jelentkeztek nála önkéntes vazallusok, akik vállalták, hogy rendben tartják a kultúra eme altesti területét és rendszeresen tájékoztatják őt. Ezek a mi kultúrnacsalnyikjaink büszkék voltak rá, hogy semmiféle zenéhez nem értenek, megbízhatóságuk viszont mindenekfelett álló volt. Meg kellett próbálni átverni őket. Demagógiára demagógia volt a válasz. Erőszakra gúny.

De legyünk konkrétak, jöjjenek a példák. Hogy is volt? 1981-ben az akkor reménységnek tűnő szakszervezetünk konferenciát tartott a KISZ tatai (luxus) vezetőképző táborában, ahol megjelent néhai Tóth Dezső kulturális miniszterhelyettes. Hihetetlenül leereszkedő stílusban szórta a dörgedelmeket ránk. Ami egy kiugrott papból lett vezető elvtárstól ugyan nem volt váratlan, ám mint a saját titkárnőjének gyereket csináló kiskirály, talán óvatosabb lehetett volna azok után, hogy a Színházművészeti Szövetség közgyűlésén elővezette mindmáig legendás intencióját, miszerint „...azt tessék eljátszani, ami a sorokban le van írva és ne azt, ami mögöttük van”! Tatán ugyanis felvetette, hogy micsoda szemtelenség olyan dalokat írni és játszani, mint például amelyik így kezdődik:

Az Ifjúsági Lapkiadó Vállalat Sajtó- és Közvéleménykutató Osztálya 1981-ben „A fiatalok és a rockzene” témájában felmérést végzett 934 fő körében. Nem volt mondanivalója, vagy nem hallott a Hobo együttesről 459 fő, majdnem a fele.

Az alábbiakban közrebocsátunk néhány érdekes, jellemző véleményt. A válaszadók neve nem ismert, titkos, az én dokumentumomban is csak sorszámok szerepelnek. A szelekció teljesen szubjektív. A leírások betűhívek.

2. Itt voltak koncertezni, kukát borogattak, feltörték a tűzoltó szertárát, kiöntöttek mindent, udvarokból ki a kukákat, ez a közönség, osztogatták a piát, csinálták a cirkuszt. Legalább lenne ott rendőr. Először Budakalászon volt balhé, utána itt, az a férfi nyomorék, a mankóval, az csinálja a balhét, ülne inkább otthon, ne állna ki.

12. Elég régóta semmit nem hallottam. Egy felkapott együttes volt. Úgy van ez, mint a Koós Jánossal, Hofival. Semmit se hallani róluk. Hofi a szakmájában dolgozik, nem? Vízszerelő, úgy hallom.

19. Amikor megalakultak, érdekelt, hogy mit játszanak – láttam, hogy mit, azóta nem érdekelnek. 

Az ember zenéje című 1979-es, főképp klasszikus zenéről áradozó könyv megfejti a tág értelemben vett rock-muzsika lényegét. Hozzá még egy Rolling Stones-koncertről is beszámol.

Vajon mi volt előbb: a hallgatóság, amely közösségi szórakozásra vágyott, vagy a bálvány, aki lehetőséget nyújtott rá? Indokolt kérdés. A rock and roll az ötvenes években bukkant fel, Elvis Presley volt az istene. A rock and roll a néger és fehér hagyományok keveredéséből született, tulajdonképpen country-zenébe és westernbe, meg talán egy csipetnyi folk-protestbe oltott rhythm and blues. Elvis kötekedő, agresszív, érzéki előadásmódja legalább annyira hisztériába kergette híveit, mint maga a zene. A fiatalok Elvisben lelték gyönyörűségüket, ő kergette kétségbeesésbe a szüleiket. A hatvanas években a Beatles-együttes – a négy liverpooli fiú, akik zeneileg otthonuktól távol, Hamburg hírhedt Reeperbahn-negyedében nőttek fel – visszavonhatatlanul megváltoztatta a popzenét.

Megjegyeztem, hogy Axl zenei érdeklődési köre jóval szélesebb, mintsem azt az ember elvárná egy átlagos heavy metal énekestől. „Kibaszottul remélem is, hogy ez a helyzet” – mosolygott savanyúan. Kisebb játékként arra kértem, hogy válasszon ki három számot fiatalkorából, amelyek – valamilyen oknál fogva – a leginkább jellemzik zenei ízlését. Esetleg formálták is valamennyire.

Elgondolkodott egy pillanatig, majd beleegyezett a dologba. Elsőként a D’Ya Maker-t választotta, egy ritka Led Zeppelin sikerszámot a csapat 1973-as Houses Of The Holy albumáról. Axl beismerte, hogy egészen beszélgetésünkig fogalma sem volt a szám címének helyes kiejtéséről. Én világosítottam fel, hogy a cím voltaképp egy szójáték, és ugyanúgy ejtendő, minta Jamaica szó. Hiszen a nótának erős reggae-feelingje van, noha az üteme egészen másmilyen.

Slash nem bírta eldönteni, kérjen-e még egy pohár Jack Daniel’st. Közvetlenül az interjú után a Sunsetre kellett mennie, hogy kivarrassa magát egy tetoválószalonban. Tervezett magának egy mintát, amin néhány koponya, egy gitár, azok a bizonyos rózsák és egy felirat található, ami így szól: igyál, míg ki nem készülsz. Slash azt mondta, a Jack talán enyhíti a fájdalmat. Végül rendelt még egyet, aztán elmélázott. Megkérdeztem tőle, van-e valami más hobbija is a gitározáson és a Jack Daniels vedelésen kívül.

„No... Szeretek olvasni például. De ezzel viszont az a probléma, hogy nem nagyon kockáztatom, hogy olyan könyvet vegyek, amit csak úgy meglátok, mert megtetszett a borítója. Inkább olyasmit olvasok, amiket mások adnak nekem. A legutóbb valakitől kaptam egy csomó Anne Rice-féle vámpírkönyvet. És olvastam a Szigetek az áramlatokban című Hemingway könyvet. Állati unalmas volt. Szerintem a könyvolvasás állatira rossz szokásom. Mindet a kezembe veszem, aztán félredobom őket. Csak azért olvasok, hogy olvassak.”